j.2

Kopogásra ébredtem. A szemem nehezen akart kinyílni. Összetapadtak szempilláim, hogy meggátolják a reggeli felkelést. A fény lassan kezdett beszűrődni hozzám. A hatalmas franciaágyon elterülve feküdtem, a takaró is összevissza állt rajtam. Elkezdtem a szememet dörzsölni, hogy minden tisztává váljon. Előttem egy sötét alak rajzolódott ki, egy tálcával a kezében.

- Jó reggelt Jake! Hasadra süt a nap! – Szólalt meg Kate. – Hoztam neked reggelit. Apád elment valamit elintézni, de ha visszajön sürgősen akar veled beszélni.

Feltápászkodtam az ágyon, hogy a tálca beleférjen az ölembe. Mindenféle finom ételt és italt pakolt rá Kate.

- Ha így folytatod, akkor fel fogsz hizlalni. – Mosolyodtam rá, miközben beleharaptam a pirítósba, és éreztem az illatát.

Kate az ágy szélére ült, és úgy nézte a számat, ahogy bekapom a falatokat.

Ahogy beszívtam a levegőt, kellemesen vegyült Kate és a pirítós illatával. Egyszerűen mindent elárasztott bennem. A finom virágokkal teli parfüm megtöltötte álmos fejem, a pirítós illata pedig éhessé tett.

- Nem nagy művészet egy darab pirítóst készíteni. – Halkan beszélt, csak akkor tett ilyet, ha öcsém nem a szobájában volt.

Nagyot szippantottam a levegőbe, hogy körbe ,,tekintsem” a házat. Jól sejtettem, öcsém a konyhában ült és nesztelenül matatott. Nem nagyon foglalkoztam vele, mert nem is kellett. Olyan volt számomra, mint egy szellem, aki csak nagyon ritkán bújt elő odújából. Senki sem vette őt számon, maximum apám, aki megtett mindent, hogy a mi elcseszett életünket valahogy helyreállítsa. Utáltam élni, csakis egy kísérleti tárgynak születtem, amit, mint egy rágót, eldobtak. Apám hiába kényeztetett el minket mindenféle luxussal, nem tudta hibáját helyrehozni. Tolerálni sem tudtam, hogy próbálkozik. Nagyjából minden beszélgetésünk veszekedésbe torkollott. Ő próbálta kimagyarázni magát, én meg csak szakadatlanul hozzávágtam a vádakat. Sajnáltam, hogy ezt Kate mindig hallotta, de nem tehettem mást, mert ő akarta így, hallgatózott.

- Mi lesz a hétvégi programod? – Tudakolta Kate.

- Hát még nem tudom. – szám félig tele volt, de nem zavartattam magam. – Egyáltalán mit izgat téged? – Morcos kedvemben voltam, ő is látta rajtam.

- Öhm… Inkább kimegyek és hagylak nyugodtan enni. – Lassan távozott, majd halkan kiosont, hogy ne zavarja föl öcsémet.

Örültem, hogy elment, mert valamikor nagyon zavarban voltam mellette, mint például most is. Nem szerettem, ha csak így rám tör, miközben alszom. Igazából senki más nem törődött vele rajtam kívül, talán ezért kötődött hozzám ennyire. Öcsém nem társaság, senki számára sem, apám pedig, nos, hát… ezt inkább nem részletezem.

Miután befejeztem a reggelit, magam mellé dobtam a tálcát, és kimentem a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe, ahol megláttam már-már szörnyen borostás arcomat és kialvatlan szemeimet. Gyorsan elővettem a borotvámat, hogy valahogy korrigáljam szörnyű kinézetemet, majd arcot mostam. Végül egészen elfogadhatóan néztem ki.

Magamra kaptam valamit, és újra használatba vettem a kijáratnak használatos ablakomat. Könnyedén kiugrottam rajta, majd elosontam a hátsó átjárón. Gyorsan átfutottam a házunk melletti garázsba, amit apám külön épített nekünk. A kis távirányítóval, egy gombnyomásra kitártam a garázsajtót. Bent tömérdek mennyiségű autó, és motor állt. A felét nem is használtuk, és apám mégis egyre csak halmozta őket.

Föl sem kapcsoltam a villanyt, tudtam mit keresek, hisz pár napja dobtam le a sarokba a kedvenc motoromat.

Felvettem a motoros sisakot hozzá, és lazán felugrottam a motorra. Halkan fölmordult, miközben a kipufogó iszonytató szaga az orromba áramlott. Már kezdtem hozzászokni, így nem nagyon törődtem vele. Lassacskán kezdtem jónak találni, ezt a benzin szagot.

A motorral átmanővereztem a zöld pázsiton, már tudtam előre, hogy ezért mit fogok kapni, de jelenleg magasról tojtam az egészre. Kénytelen voltam a főbejárati kapuhoz menni, mert a motoromat most elég nehézkesen tudtam volna átdobni a kerítésen. A nagydarab biztonsági őr kétkedően nézett rám.

- Mit akarsz itt? – vetette oda fitymálva a kérdést. – Most bezzeg nem jó a kerítés…

Csak egy gúnyos mosolyt nyújtottam neki, mert a hatalmas vaskapu nyílni kezdett, én meg villámgyorsan átsuhantam a résen a motorommal.

A lehető leggyorsabban száguldottam az úton, nem nagyon érdekelt hány rendőr üldöz engem. Apám úgyis kifizeti a büntetést, és alig szólna érte bármit is. Annyira szabadon éltem, senki sem szólt bele, mit hogyan csinálok. És ez így is volt rendjén. Még csak az hiányozna, hogy apám megtiltja, hogy mit tehetek meg és mit nem. Ebbe nevetséges volt bele gondolni is. Ő aki életében nem tudta, hogy hogyan is kell egy gyerekhez hozzányúlni. Csodálom is érte anyámat, hogy lelépett és itt hagyott minket. Igaz néha-néha nagyon kívánom, hogy bárcsak ismerhetném, mert nem értem, ki lehet az az ember, aki képes volt gyereket szülni apámnak. Ennek az őrült, elmebeteg férfinak, aki nem tisztel semmilyen emberi érzelmet. Mindegy a lényeg, hogy anyámat sosem fogom megismerni, ebben biztos vagyok, hogy soha nem keresne meg minket. Én is ahogy betöltöm a huszonegyet, lelépek innen, vagy talán még hamarabb, addig is bezsebelek minél több pénzt apámtól. Legalábbis egyelőre ez a terv. Öcsém valószínűleg, egész életére itt fog ragadni, mert egyszerűen nem tud az emberek közé beilleszkedni. Örökre az ő sötét szobájának lesz szentelve.

Az út egyre jobban forgalmassá vált. Egy csöppet lelassítottam, hogy senkit ne gázoljak el, mert azt tényleg nem akartam. Hamarosan lekanyarodtam jobbra, hogy az én lepukkant lúzer sulimhoz érjek. Sosem kedveltem ezt a helyet. A másik, hogy jobban szerettem elkerülni, de ha már utolsó tanítási nap, akkor inkább beteszem a lábam, úgy sincs már tanítás.

A motor hangjára mindenki felfigyelt, ahogy a parkolóba értem. A sok ismerős arc rám tekintett. Megálltam a bejárat előtti parkolón. Leállítottam a motort, ami halkan elcsendesedett. A bűzös szag is kezdett megszűnni, és új illatok tűntek fel körülöttem. Ebből jó néhányat fel is ismertem.  A figyelem középpontjába kerültem, mi tagadás.

A tömegben felismertem Mike irtó büdös kölnijét, bárhonnan meg tudtam volna különböztetni, túl régóta ismertem. A szőke hajú srác haverjaival együtt felém közeledtek.

- Cső Jake! – harsányan köszönt nekem Mike. – Mizu? Az utolsó napra beteszed a lábad?

- Csak megmutatom mindenkinek, hogy élek! Semmi több.

Odamentem hozzájuk, ahol mindenki kézfogással, vagy hátba veregetéssel üdvözölt.

Csak néhány szót váltottam velük, mert megéreztem egy mézédes, virágillatú parfümöt, amit bárhonnan meg tudtam volna különböztetni. Az egyik rózsaszín csillivilli autóból, egy búza szőke hajú lány szállt ki. Mini nyári ruhájából, kilátszódott formás lába. Napszemüvege eltakarta arcát, de így is csak rá kellett nézni, hogy meg lehessen állapítani, ő is egy tipikus buta tyúk. Mikor meglátott, szája mosolyra húzódott, gyorsan levette a szemüvegét, bedobta az autóba, és magas sarkújában elkezdett felém tipegni.

Mikor odaért hozzám, nyakamba ugrott, miközben én is átkulcsoltam kezemet formás fenekénél.

- Hol jártál édes? – kérdezte irreálisan magas hangon.

- Ráértem. – súgtam neki vissza.

- Hiányoztál! Nem is gondoltál rám, mi?

Arcomat két keze közé fogta, és mélykék szemével az enyémbe nézett.

Majd rózsaszín ajkaival az enyéimhez ért. Nyelveink, hosszan játszottak egymással. Általában csak is azért csinálta a nyilvánosság előtt, hogy mindenkinek megmutassa, hogy velem jár. Én csakis az övé lehetek. Hiába ezek a lányok ilyenek voltak, és én nem akartam lelkesedését lerombolni.

Egyáltalán nem érdekelt ez a lány, sosem voltam még szerelmes, és azt hiszem, hogy én nem is lehetek. Legalábbis még nem történt meg velem. Mindegy, a lánynak szüksége volt egy srácra, aki menő, és járna is vele, én meg pont ott voltam neki. Így legalább a suliban leszállt rólam a többi csaj. Ennyivel egyszerűbb volt itt az életem.

- Örülök, hogy újra itt vagy Jake. – Mondta miután újra egymásra néztünk.

- Én is Tiffany. – Majd átkaroltam derekánál és elindultunk be az iskolába.

Mivel az utolsó előtti nap volt az évzáró előtt, senki sem tartott rendes órát. És én ezt pontosan tudtam előre. Az órák többségén beszélgettünk, vagy filmet néztünk. Nem is tudom melyiknek volt több értelme. A fiúkkal beszélgetni olyan témákról, amik engem egyáltalán nem érdekelnek vagy pedig egy érzelmileg túl csöpögős lányos filmet megnézni. Mindegy végül is csak túléltem, egy ideig…

Mígnem az egyik szünetben a szekrényemnél állva Mike-kal beszélgetve, odajött hozzánk Miss Robber az osztályfőnökünk.

- Mr. Parker! – Szólított meg Miss Robber.

- Hát ez meg mit akar tőled? – Kérdezte Mike. – Asszem én lépek! Majd mondd, hogy mi történt! – És eltűnt az iskola forgatagában.

- Mr. Parker! – Szólított föl megint csak, mert elfordultam tőle.

Mikor odaért mellém, elég esetlenül, de megállt.

Világosbarna haját kontyba tűzte, barna szemei pedig meredten a számat bámulta. Igazából nagyon fiatal volt még, nem is értettem, hogy hogyan kaphatott így osztályt. Néha úgy éreztem, hogy én tapasztaltabb vagyok nála.

… És az illata… Nagyon finom volt. Szerettem, ha a közelemben volt, ha órát tartott. Valahogy nagyon különleges illata volt.

- Igen Miss Robber? – Egy őszinte mosolyt villantottam felé.

Miss Robber láthatóan zavarba jött. Orcája bíborvörös színbe váltott.

- Őőő… Elég kellemetlen hírrel kellett idejönnöm. Az igazgató tanács úgy határozott, hogy évet kell ismételned, mivel annyit hiányoztál és a jegyeid sem túl lenyűgözőek. Bár Mr. Cooper elég kecsegtető ajánlatot tett. Remélem, bölcsen fogsz cselekedni. Tudod Jake, nagyon tehetséges és okos vagy… Nem kell dacból másnak kiadnod magad, mert az apád nem törődik veled…

Becsaptam a szekrényajtómat. Majd rámeredtem.

- Ne avatkozzon a magánéletembe. Számítson arra, hogy jövőre úgy sem jövök vissza…

- Jake… - Elindultam, de Miss Robber jött utánam. – Kérlek, ne tégy butaságot és menj fel az igazgatóhoz. – Makacsul mentem tovább… Miss Robber pedig a vállamra tette a kezét, hogy megállítson. – Figyelj Jake! Ha nem is apád kedvéért, de gondolj a bátyádra Matt-re. Tudod jól, hogy kell neki valaki, aki támogatja. Tedd meg az ő kedvéért. Nem szabad megbuknod, azzal az egész életedet elrontod.

- Tudja mit? Megteszem, de nem magáért, sem a családomért, mert tudja a mi életünket apám már a születésünknél elcseszte… - Azzal megfordultam és elindultam. – További szép napot!

Miss Robber miatt apám jutott az eszembe. Aki egész életét a kísérletekre tette föl. Ahogy mi is csak azok voltunk. Amikor anyám terhes volt, csak egy fiút várt, de apám egy kísérletet hajtott rajta végre, hogy ikreket hozzon a világra. Sikerült is neki, csak nem sejtette, hogy ezzel a kísérlettel, öcsém és az én életemet megpecsételte. Nekem a szaglásom felerősödött, több kilométeres körzetben bármilyen szagot képes lettem megérezni. Míg a bátyámnak Mattnek, a tapintása lett érzékenyebb. Ő sokkal szerencsétlenebbül járt. Egész nap a magányos szobában kuksol, és egyre jobban elzárkózik mindenki elől.

Nekem az a szerencsém, hogy megtanultam kizárni a legtöbb szagot, így csak azt érzem, amit akarok.

Bár ki nem állhattam, hogy van nekem egy pontos másolatom, aki alig beszél, és egyáltalán alig látom. Jobb lenne, ha belőlem egyetlen egy lenne.

Ezekkel a gondolatokkal elindultam az igazgatói felé. Végül is mindegy volt nekem, hogy mi történik, mert semmiképpen nem akartam visszajönni ebbe az iskolába.

Nemsokára a folyosó végén kibontakozott a nagy mahagóni ajtajú igazgatói iroda. Kopogtattam rajta, majd beléptem.

Egy kis szöszi titkárnő ült az asztalnál. Fiatal volt és láthatóan valakivel egy mély telefonbeszélgetésbe bonyolódott. Odaléptem hozzá, de még mindig nem vett észre.

- Elnézést, de Jake… - A szavamba vágott.

- Mr. Cooper már várja. – És az ajtó felé mutatott, majd rögtön folytatta a beszélgetését.

Beléptem azon az ajtón is. Az igazgató kopaszodó ősz haját egyből megpillantottam az íróasztala mögött. Mikor beléptem rám tekintett és szigorúan összehúzta szemöldökét.

- Foglaljon helyet Mr. Parker. – És rámutatott az egyik előttem álló székre.

Úgy cselekedtem, ahogy kérte.

- Nos… - rám meredt. – Gondolom Miss Robber tájékoztatta Önt… Így van?

- Igen Mr. Cooper.

- Remek. Akkor már csak az itt a kérdés, hogy meg szeretné e ismételni az évet, ezáltal lemond, hogy fölvegyék egy normális egyetemre, hogy normális élete legyen vagy pedig, elmegy az egész nyáron egy táborba, ami esélyt ad önnek az újrakezdésre. Kérem, ezt fogadja el tőlem. – Egy prospektust nyújtott felém, amit elfogadtam.

Ránéztem a borítójára.

Az újra kezdés tábora

Egy hely ahol mindenki más lehet!

- Úgy gondolja, hogy ilyen nyomi vagyok? Ilyenre szükségem van? – Háborodtam fel.

- Szó sincs róla! Maga nem ,,nyomi”. Egy igenis okos úriember, csak kerüli az iskolát. Ezen a helyen rendesen tanítás van, ahol felzárkózhat, illetve rengeteg sokféle szórakoztató programot is talál.  A tábor elég népszerű, így sokféle barátságra is szert tehet és elkerüli az egész nyári unalmat. – Szünetet tartott és tanulmányozta arckifejezésemet. – Nagyon kérem, fontolja meg Mr. Parker.

Elmosolyodtam, miközben tenyerem izzadt. Vajon mit döntsek.

- Az öccse is megy, ha ez vigasztalja. Az apja pedig szívélyesen támogatja az igazgató tanács ötletét. Nem tudom, hogy dönt, de a tábor holnap kezdődik, ha pedig nem megy tudni fogunk róla. Szóval, ha nem lesz ott, a bizonyítványa is eszerint fog változni.

- Rendben majd meglátom. Köszönöm szépen! – Felálltam és kimentem, minél távolabb ettől az embertől.

Mikor már a folyosón jártam, megálltam és elővettem a prospektust. Kihajtottam. Sok-sok kép volt benne, ahol mosolygós gyerekek hada tűnt fel. Az egész hely egy erdő közepén helyezkedett el. A lap egy térképet is mutatott, hogy hogyan lehet eljutni oda.

Valahogy szimpatikusnak tűnt a hely.

Hirtelen ott termett mellettem Mike.

- Hallom öcsém, hogy nyomi táborba mész! – Jól megveregette a hátamat. – Nem gáz haver, én, megértelek. A bátyám volt ott egyszer, elég rémisztő sztorikat mesélt arról a helyről.

- Mármint? – Kérdeztem kíváncsian.

- Hogy gyerekek eltűntek onnan, csak úgy, hipp-hopp és ha visszakerültek nagyon megváltoztak. Mindenféle pletyka terjeng arról a helyről. Szellemek, gyerekkereskedők, vagy egymás között gyilkolnak, vagy esetleg agyműtétet végeznek rajtuk… Ki tudja? Elég lepra hely. Semmiképp nem tenném be oda a lábamat.

Rám mosolygott önelégülten.

- De azért annyit mondok, hogy azt mondják, ott vannak a legtökösebb csajok! Szóval majd hozhatsz nekem egyet. De előtte… Ma este egy nagy partit csapunk Jake, csak neked!

-  Kösz Mike, ez ma jól fog esni.

- Arra gondoltunk, hogy átugrunk hozzád, a faterod úgyse mond semmit.

- Okés. Az jó lesz, még egyet utoljára… - Az utolsó szót elhallgattam.

- Jó lesz Jake! Tiffany is ott lesz…. Asszem használd ki ezt a csajt az estére, mert a nyáron elveszem! – Rám kacsintott és elhúzott, mert már réges-rég becsöngettek.

Megfogtam a cuccom és minél hamarabb kiléptem a suliból. Visszaszálltam a motoromra és haza húztam.

Tudtam, hogy úgyse lesz otthon senki. Az őr megint vonakodva, de kinyitotta az ajtót, már nem is foglalkozott vele, hogy még iskolában kellene lennem.

Megálltam a kavicsos parkolóban és leraktam a motoromat. A nap tűzött és a virágok illata mind beleférkőztek a fejembe. Minden annyira idilli volt, jelenlegi állapotomhoz képest.

Bementem a házba, ami annyira fölöslegesen tágas volt. A hófehér modern bútorokról messziről lerítt, hogy méreg drágák. Rögtön befordultam balra a konyha felé, ahonnan isteni illatok terjengtek. Könnyen megállapítottam, hogy csirke és krumpli az ebéd. Bent a szakácsnő sürgölődött, illetve Kate. Meglepett, hogy nem iskolában van. Éppen a salátához vágott zöldségeket.

- Kate? Te mit keresel itt? – Csodálkoztam.

- Már mondtam neked, hogy nálunk előbb van vége az iskolának. Inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt? – kihívóan rám mosolygott.

A szakácsnő föl sem fordította ránk a fejét, úgy tett mintha itt sem lenne.

- Most már nem múlik semmin. Így is úgyis megbukok…

- Miii? Megbuksz? – Katenek megállt a kés a kezében.

- Hacsak nem megyek el egy nyavalyás táborba. – És lecsaptam elé, a konyhapultra a prospektust.

- Az Újra Kezdés Tábora? Ez most komoly? – Nem tudtam eldönteni, hogy most kigúnyol vagy komolyan gondolja.

- Mi a bajod vele?

- Hogy én közel öt éve járok ide Jake. Folyton erről beszéltem neked, de sosem figyelsz rám! – Láttam rajta, hogy tényleg megbántottam.

- Sajnálom, nem rémlik.

- Idén már elő léptettek körzetvezetőnek.

- De mégis, hogy? Miért nem szóltál, hogy elmész egész nyáron? – Hüledeztem.

- Amiért arra sem emlékszel, hogy tavaly, meg tavalyelőtt is ott voltam. Hidd el Jake, mi külön életet élünk. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer mi egy táborba megyünk.

Szélesen elmosolyodott, ami nagyon jól állt neki.

- És ezt az apám kifizette neked? – Egyre jobban nem értettem a helyzetet.

- Háát… Csak támogatott benne, mert nem lett volna elég pénzem hozzá. De a táborban több féle hely van. Van egy a magadfajtáknak és az olyanfajta csóróknak, mint én. Meg háát…

Kate elharapta a mondatot és egy nagydarab uborkára összpontosított.

- Mi háát? Bökd már ki! – Idegtépő volt.

- Nyugodjon meg Mr. Parker, ne ordibáljon! – Szólított föl a szakácsnő.

- Maga maradjon ki a beszélgetésünkből!

- Ha így folytatja, ki rakom a konyhából! – Szólt rám megint a nő.

- Ha így folytatja, ÉN rakom ki az ÉN konyhámból hölgyem!

A szakácsnő megfordult és nagy léptekkel kiviharzott a konyhából.

- Héé Jake! Térj már észhez! – szólt rám Kate és odajött hozzám, majd megölelt.

Kókuszillatú samponját mélyen magamba szívtam, alig akartam elengedni, de végül lefejtette magát rólam.

- Na Kate! – Olyan közel nyomtam arcom Kate-hez, hogy elvörösödött. – Légy szíves.

- Hát tudod a tábort… - Meredten rám nézett. – Sokan támogatják és ez által a tábor szervezői is ezek az emberek…

- Na és? – Sürgettem.

- És hát, az apád is támogató, minden évben ott szokott lenni, bár én alig látom.

Elsápadtam. Már most tudtam, hogy mire megy ki a játék.

- Héé Jakei, ez így is jó lesz! – Kezével megsimogatta az arcomat.

Hirtelen ajtónyitódást hallottam. Mindketten megmerevedtünk.

Az illat eljutott hozzám, de mindent kívántam csak ezt ne.

A léptei hallatszottak, ahogy a konyha felé jött, majd megjelent az ajtóban. Ott állt Ő… Akit a legjobban gyűlöltem a világon. Az apám: Dr. Martin Parker.

Kopaszodó barna haja tökéletesen el volt fésülve. Ráncos arca pedig idősödő korát mutatta. Öltönye, mint mindig teljesen gyűrődésmentes volt. Mogorván tekintett ránk, bár valószínűleg félreértette a helyzetet, ahogy Kate és én ilyen közel álltunk egymáshoz.

- Nocsak! Csak nem az én egyetlen apám hazajött? – Gúnyosan rá mosolyogtam. – Már annyira hiányoztál!

Elhátráltam Katetől, aki lesütötte szemét.

- Jó napot Mr. Parker! – Köszönt halkan.

- Nagyon örülök, hogy mindenki így örül nekem! – Hirtelen apámon végig futott a boldogság, megváltozott teljesen. – Látom az ebédhez készülődtek! Mit szólnátok, ha együtt ebédelnénk? Kate? Jake? – Kérdezte tőlünk.

- Örömmel csatlakozunk, nemde Jake? – mosolyodott el Kate.

- Hát persze… Apa… - Azzal mindannyian az étkezőbe mentünk át.

A hatalmas ebédlőnek kupolás teteje volt. Az egész terem egy nagyon hosszú, talán tízszemélyes asztalból állt. A szobalány már javában terített, apám szólt neki, hogy három személyre terítsen.

Mindannyian leültünk. Apám az asztalfőre ült, én pedig vele szembe, a lehető legtávolabbi helyre. Kate pedig valahol a közepén foglalt helyet.

- Úgy hallottam fiam, hogy egész évben kerülted az iskolát… Ilyenkor tudod, hogy nem vagyok rád büszke? – Belekortyolt a borába, amit előtte a szobalány kiöntött neki.

Nem szólaltam meg, csak Kate-t bámultam, ahogy a szalvétát babrálta zavarában.

- Azt hiszem, hogy most érzem csak igazán, milyen jó, hogy csináltam egy tábort… Látod mi lett volna, ha én nem lennék.

- Ha te nem lennél én sem lennék… Mennyivel könnyebb lenne minden. – Sóhajtottam fel alig hallhatóan.

- Ide figyelj fiam! Most utoljára, csak egyetlen egyet kérek… Kérlek, muszáj eljönnöd a táborba, hidd el, jól fogod magad ott érezni. És ha még akarod, el is tűnök előled a táborban. Csak legyél ott utoljára, hogy láthassalak… - Elhallgatott. – Mert ne hidd, hogy nem tudom, hogy le akarsz lépni, még a nyáron…

Kate rám meredt. Nagyon meglepettnek látszódott.

- Az életedben minden ballépést elkövetsz, amit csak lehet. Itt hagyod a fényűzést, a barátaidat, az iskoládat, Matt-et, és a barátnődet? – Kate-re pillantott. – Feladnád mindezt?

Kate felállt és kiment.

- Így nem tántorítasz el a tervemtől. Elmegyek abba a nyavalyás táborodba, de utána elengedsz, és nem keresel többet! Különben most lelépek, és többet nem látsz! – Ajánlottam fel neki választásomat.

- Rendben, de gondoskodni fogok róla, hogy velünk maradj. Nem fog neked hiányozni senki? Kate? Matt? A barátaid?

- Hagyd abba! Jó étvágyat!

Azzal felálltam és kimentem a nappaliba. Kate ült a kanapén, térdeit felhúzta, és karjaival átkulcsolta. Meglepett. A teste rázkódott. Sírt…

Ilyenkor sosem tudtam mit kell tenni. Azt hiszem, hogy még egyszer sem bántottam meg igazán, és most nem tudtam mit tegyek.

Letérdeltem elé a kanapéra, és megfogtam a térdét.

- Kate… - szólítottam meg lágyan.

Kate fel sem nézett csak szipogott tovább.

- Kate sajnálom, amit apám mondott. Az egészet szándékosan csinálta, hogy te is halld. Hidd el nekem…

Kate felnézett. Szemfestéke lefojt, a könnycseppek pedig peregtek le róla.

- Ez nem… változtat… semmin… - szipogva beszélt. – Te… elmész… én meg itt… maradok… Mit csinálok én nélküled… Te vagy az… egyetlen ember a világon… aki törődik velem… Ha elmész… ott van Matt… ugyanúgy néz ki, mint… te… Hogyan… felejtselek így… el?

- Hé Katie… Nem hagylak el! – Nem tudtam, hogy most mi tévő legyek. Sosem volt velem ilyen őszinte. Sosem vettem észre, hogy Kate-nek ilyen sokat számítok… De nem vihetem magammal őt is. Neki egy normális élet kell. – Bízz bennem, ígérem, hogy veled maradok. – Hazudnom kellett neki, talán majd a tábor mindent elfelejtet vele…

- Biztos?

- Igen Kate. – Felültem mellé és az ölembe húztam. Összefészkelte magát és lehunyta szemeit. Egy ideig néztem, ahogy alszik, majd én is elaludtam.