Ezt nem hiszem el! Az év utolsó iskolai napját muszáj elcseszni? Sőt, az előttem álló nyarat is, ami igazán egy nagy baromsággal fogja kezdetét venni. Egy unalmas, időrabló, felesleges táborral, sok éretlen fazonnal. Miért kell, hogy ez engem érdekeljen?
Teljesen kiborultam anyám ezen hírétől, de főleg azzal a nyugalommal és természetességgel elárasztott hangja bosszantott fel, amivel közölte az infót. Hisz pár nappal ezelőtt zajlott le a győztes meccsünk, ami az országos vetélkedőre jutatott minket és most meg azt kéri, hogy hagyjam ki az edzéseket? Éppen most, amikor több időm lenne gyakorolni? Áh.
Begőzölt fejjel és levezetetlen feszültséggel kezdtem napomat. Az átlagosnál rövidebb idő alatt készültem el. A felkelés utáni gyors fog-és arcmosás segített picit a felfrissülésben, azonban kedvem nem javult egy cseppet sem. Ruháim kiválasztása sem vett túl sok időt igénybe. Egy egyszerű cső szárú farmert egy világoskék, bő inggel párosítottam. Kedvenc sarum nem maradhatott el. Felkaptam most már könyvek nélküli táskámat és, amilyen gyorsan csak tudtam már indultam is a sulihoz. Nem volt kedvem még otthon időzni.
Mivel több időm volt, ahhoz, hogy az iskolába érjek, inkább most a gyalog utat választottam. Gondoltam, a nyár élénk és változatos színei majd feldobnak valamelyest. Szeretem a természetben tölteni szabadidőmet. Elvarázsol a még számomra is nehezen elkülönítető színek tömege. A zöld ezernyi különböző árnyalata még dúsabbá varázsolja számomra a fákat. Az köves út több életet ad, mint azt bárki is képzelné. Szorgalmas hangyák, kisebb élelmet szállítva hátukon, rohangálnak lábaim alatt. Bogarak és rovarok megszámlálhatatlan mennyiségű fajtái élik saját kis világukat odalent. Feltekintettem az alattam és mellettem lévő csodákról, s ekkor több száz méternyire láttam, hogy valakit majdnem elüt egy autó. Ennyi figyelmetlen embert, komolyan.
Utam végéhez érve az iskolámhoz is megérkeztem. A betóduló embertömeg között megpillantottam barátnőimet. Ők csak akkor vettek észre, mikor már kissé szétszéledt a sok diák.
- Ó, szia, Demi. – köszöntöttek jókedvűen. A szokásos puszi osztás lemenetele után bemenetünk a suliba és megkerestük termünket. Igazából itt, mint mindenhol máshol, ilyenkor már nincs rendes tanítás, csak lézengünk, beszélgetünk az órákon. Első órám színhelye a második emelet, rajz termében kezdődött. Utolsóként léptem be, mikor már mindenki saját padjában volt, elfoglalva az összes helyet, egyet kivéve. Az utolsó pad egyik széke üresen várt rám a hátsó sort majdnem kitöltő fiúk között. Tudták, hogy ott mindig én ülök és ezt már szokásként tartották szem előtt. Barátnőim a másik padsorban foglaltak helyet. Még 5 perc volt az órakezdésig. Addig táskámban kutattam tolltartóm után, bár tudtam, hogy már nem fogjuk hasznát venni. Keresgélés közben kezembe akadt a tábor prospektusa. ” Az Újrakezdés Tábora” címszóval meg a sok bla-bla szöveggel megtöltve. Felelevenültek anya szavai, miközben tudatta nyaram csodás kezdetét. „Még a javadra válhat, szívem. Vagy tudod, mit, egyszerűen csak próbáld jól érezni magad.” Könnyed szavainak emléke reggeli hisztimet idézte elő, de itt vissza kellett fognom magam. Az előttem csevegő osztálytársnőim beszélgetésére koncentráltam, mint figyelemelterelő stratégia.
-… de minél előbb szerezz helyet a koncertre. Nem akarok hátul kuksolni és semmit sem látni az egészből. – intézkedett a lány. Nem tehettem ellene, mosoly alakult semmitmondó mimikámból. De szeretnétek ti most az én szemmel látni azon a koncerten! Szövegét nagy beleéléssel osztotta, nem figyelve a keze által lesodródó ceruzára. Elkaptam, mielőtt még leesett volna.
- Tessék, Ann. Majdnem leesett. – húztam egy újabb, de kevésbé őszinte félmosolyt arcomra.
- Wow. Ez gyors volt. Köszi. – csodálkozott. Ja, igen. Szokatlan nekik a dolog. Ez van!
Beszélgető és laza óráink, mint azt amúgy várni lehetett, a semmittevés és az unalom kettősét hordozták magukban egészen a nap végéig. Az utolsó szünetben a csajokkal kimentünk az udvarra, ahol a friss nyári szellő felelevenített minket.
- Kinek mi a terve a nyárra? – indított egy kibontakozó témát Mary. Kérdésére sorba mindenki elregélte elképzelését. Volt, aki külföldi utazást, nagy kirándulásokat, sok strandolást és egyéb szórakoztató tevékenységek csoportjával készültek kezdeni a nyarat. Mikor mindenki rám nézett - jelezve, hogy rajtam a sor – kissé bizonytalanul és közömbösen tudattam velük a holnaptól kezdődő tábori kiruccanásomat. Meglepte őket kedvetlenségem, de engem még inkább, mikor a lányok arca az érdeklődéstől és az izgalomtól csattant ki. Biztattak, hogy ne kenődjek el, biztosan jó buli lesz. Ez a dolog elgondolkodtatott. Ezek szerint én fogom fel rosszul a dolgokat és én vagyok elhidegülve az ilyen jellegű programoktól? Nem érthetik. A vívás a legfontosabb és ezt nem helyettesítheti egy ilyen kis nyavalyás tábor. Lezártam magamban az egyirányú eszmefuttatást, ami persze mindig az én igazammal zárult. Tudom. A maximalizmusom van, amikor engem is az őrület határáig kerget, de valószínűleg akkor is el kezdenék vitába keveredni… a gáz az, hogy saját magammal.
Utolsó óránkra csöngettek be. Mikor mindenki már a teremben várta a tanárt, osztályfőnökünk bejelentette, hogy viszont látásra, mehetünk haza… Őszintén szólva már felháborodni sem volt kedvem a hír hallatán, hát nem is tettem. Bár annak kifejezetten örültem volna, ha minél később érek haza. Nem volt hangulatom az utazáshoz, sem az azt megelőző pakoláshoz.
Páran egy irányba indultunk el hazafelé, így kicsit könnyebb volt megfeledkezni a rám váró teendőkről.
- Na, csajok, én hazaértem. A suliban már nem találkozunk. A tábor miatt. – vittem le hangom, kifejezvén a bennem egyáltalán nem tolongó érdeklődést. – Tartjuk a kapcsolatot és addig is jó pihenést. – Jó szórakozást kívántak meg, hogy hozzam ki a legjobbat ebből a dologból. A legtöbb az lenne, ha el sem mennék. A csoporttól való elválásom előtt megint kiosztottuk az elmaradhatatlan puszikat, elköszönésünket tettekben is megvalósítva.
Próbáltam nesztelenül, minden zaj nélkül kinyitni a bejárati ajtót.
- Szervusz, kicsim. – sikertelen. Apa mély hangja az előszoba melletti konyhából szűrődött. Lassú léptekkel haladtam a konyha felé.
- Szia. – köszöntem halkan. Mikor odaértem, akkor láttam meg, hogy anya is a konyhában sertepertél. - Szia, Anya. - Kedvesen tekintett rám, szemeiben semmiféle harag vagy indulat nem volt. Ő nem tudott rám haragudni, amit máig nem értek, mivel érdemeltem ki, főleg azok után, amit levágtam a táboros hír hallatán. Kiabáltam, hisztiztem, még azt is a fejéhez vágtam, hogy ne akarja az én életemet élni. Szégyelltem is magam emiatt, azonban a holnapi program tudata még mindig nem hozott lázba. Lesütött szemekkel, szótlanul huppantam le az egyik konyhaasztali székbe.
- Milyen volt az utolsó nap? Hamarabb jöttél. – szólt hozzám anya.
- Nem volt semmi érdekes. Ilyenkor már lazulunk, oly annyira, hogy elmaradt az utolsó óra. – meglepett, hogy könnyen szántam rá magam a kicsit hosszabb kifejtésre. Ezek szerint én sem tudok sokáig haragot tartani anyával szemben.
- Nézd, kicsim, - vette át a szót apu, - vonattal utaztok, ami… várj, mindjárt nézem, –
Előkapott egy kis cetlit, - ami 11:17-kor indul. Fél kettőig kell odaérnetek. Ott még kiosztják a szobákat, mindenki elhelyezkedik, aztán kezdődnek a dolgok.
- Hurrá. – mondtam kedvtelenül, s közben egy hamis félmosolyt erőltettem arcomra. – Akkor én megyek és el kezdek bepakolni. – felálltam az asztaltól és gyors iramra váltva felszaladtam a szobámba. Becsuktam az ajtót és ágyamra feküdtem. Csak bámultam felfelé. A plafonra felvitt barack színű festék által keltett kisebb göröngyöket szemléltem. „Csak pár hét.” – biztattam magamat, bár meggyőzni nem sikerült. Az ürességet kitöltötte hirtelen megszólaló telefonom csengőhangja. Átgurultam az ágy másik végébe, hogy elérjem a csengés forrását.
- Haló? – szóltam elsőként.
- Szia, Demi, Holly vagyok. – legkedvesebb vívó barátnőm köszönt vissza a vonal másik végén. Vidámnak hallatszódott. Hallva hangját, valamivel én is jobb kedvre derültem. – Mit csinálsz, hogy vagy?
- A nagy semmit, bár lassan neki kell fognom a pakolásnak.
- Hová készülsz? – érdeklődött. Tényleg, hiszen neki még nem is meséltem a „jó hírt”.
- Szóval, az igazság az, hogy pár hétig nem fogok részt venni az edzéseken. – hangom kiábrándult volt.
- Micsoda? De, hogy hogy? – folytatta kérdéseivel.
- Holnap egy táborba utazom. – halkultam el. – El tudod képzelni, mennyire nincs kedvem menni, de ez most kötelező. – ahogy ezt kimondtam, újra elöntött a keserűség.
- Mi lesz velünk nélküled? – szomorú hangjában már most éreztem a hiányomat. Nekem is nagyon fog hiányozni, hiszen ő a legjobb barátnőm. A csapatunknak fejlődnie kell, és én nem tudok részt venni ebben.
- Ne is mondd. De kérlek, beszéljünk minden nap, mesélj veled mi történt és informálj, hány helyes pasi fordult meg az edzőteremben. – próbáltam kissé jobb hangulatot teremteni, így elvicceltem a dolgot.
- Azért hátha akad ott is. – folytatta a témát csalafinta hangon. – Sok puszi. Majd beszélünk. – elköszöntünk egymástól, de előtte megígértette velem, hogy tartsam nyitva a szemem és próbáljam jól érezni magam. Mit érnék én a szemeim nékül?
Barátosnémmal folytatott kisebb párbeszédünk valamivel újra az élő emberek sorába térített vissza. Kihasználva ezt a hangulatot rászántam magam a cihelődésre. Elővettem egy nagyobb bőröndöt és végiggondoltam, mik azok, amik elmaradhatatlan kellékek a táborozás ideje alatt. Mély levegőt vettem és neki álltam a hosszadalmasnak tűnő „munkának”.
Következő ajánlott:
Demi: 3. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése