Másnap délelőtt már indulásra készen álltam. Amy nem volt sehol, gondoltam vele a vonatállomáson találkozom. Felkelés után elláttam a szokásos teendőimet, így a fogmosást, öltözködést, sminkelést. Azt akartam, hogy minden folyamatosan következzen egymás után, hogy még csak bele se gondolhassak, hogy ma már egy egészen másik helyen, tök ismeretlen emberekkel körülvéve fogok eltölteni ki, tudja hány hetet.
Apa segített levinni a bőröndömet, amit ruháim, kiegészítőim, tisztasági szereim teljesen megtöltöttek. Legalább annyi örömöm legyen a táborban, hogy minden, ami fontos nekem, velem legyen. Anya érzékeny búcsút vett tőlem, perceken át ölelgetett és számtalanszor elmondta, hogy érezzem jól magam és legyek nyitott. Őszintén, ha ennyire fogok hiányozni, minek küld el ennyi időre? Szülők! Apa bepakolt a csomagtartóba, én beültem az anyósülésbe és már indultunk is a pályaudvarra.
Kb. 40 perccel korábban már meg is érkeztünk az állomásra, ahol még a jegypénztárnál végtelennek tűnő sor várakozott. Már most az agyamra ment az egész, de nem kezdtem előröl a napokkal ezelőtti kiborulást. Bár erre igen csekély esély volt, hiszen Amy-ről nem tudtunk semmit. Mind a ketten próbáltuk hívni, de csak monoton sípolás hallatszódott a vonal túlsó végén. Azt ígérte, hogy mindenképpen ott lesz, sőt együtt utazunk. Ekkor apának már indulnia kellett valami fontos megbeszélésre vagy találkozóra, nem tudom. Elköszöntünk, jó utat kívánt és már el is tűnt a tömegben. Kivételesen, már több tíz méter után számomra is láthatatlanná vált. Persze, nekünk is a legforgalmasabb napon kell utaznunk.
Elindultam a hamarosan beérkező vonatom vágányához. Természetesen minden pad foglalt volt. Vagy tele volt csomagokkal vagy egy kis néni tulajdonában volt egy kis szatyorral mellette. A néni is utazik az újrakezdés táborába? Szerintem inkább már befejezni kéne, sem, hogy bármint is elkezdjen. Milyen egy dög vagyok! De már nem tudtam kontrollálni magam sem lenyugtatni. Merre van ez a másik némber? – hőbörögtem magamban. Előkaptam telefonom és megcsörgettem Amy-t. A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Ismételje meg hívását később. Ez most komoly? 20 perc múlva indul az – igaz, még sem érkezett vonat – és ő még sehol! Bezzeg ő megteheti, hogy kénye-kedve szerint ossza be az idejét és, hogy tegyen az egészre? Nem bírtam! Lefelé ugorva egyet a névjegyzékben feltűnt Anya neve. Hívás.
- Szia, drágám. Minden rendben veletek? – szólt bele anyu derűs hangján.
- Hogy minden rendben van-e? És, hogy velünk? Milyen velünk, amikor Amanda még csak egy kilométeres körzetben sem bukkant fel. – fakadtam ki a telefonba. Mérhetetlen felindultságom anyát lepte meg nagyon. Nekem ez már nem volt újdonság, sőt a következő pár hétben ez állandó állapotomként lesz jelen.
- Tessék? A testvéred még nincs veled? – döbbent hangjában érezhető lett a düh. – Ezt nem fogja csinálni. – kelt ki magából. – A táborban találkoztok. – vágta rám a telefont. Ezt igen magabiztosan mondta. Hogy fogja ő odavarázsolni? Tűnődésemet a távolban felbukkanó vonat szakította meg. Már el is indultam, megragadtam bőröndömet, mikor rájöttem, hogy mire az a vonat ideér, az akár 10 perc is lehet. Persze, hiszen az egy dolog, hogy én látom, de az nem függ össze az idővel. Azért lassacskán el kezdtem kicsit lejjebb sétálni, gondolva arra, hogy az elől felgyülekvő emberek ott is szállnak fel és hátul talán valamivel több hely lesz. Vajon, hogy fog odaérni Amy a megadott időre? Vagy a végén kiderül és nem is fog jönni? Na, azután lenne egy szép beszélgetés kettőnk között.
A zakatoló vonat egyre lassulva érkezett meg a sínek szabta vágányra. Megvártam még mindenki leszáll, majd amikor már üresnek ígérkezett az általam kiválasztott vagon, felszálltam rá, magam után cibálva a hatalmas bőröndömet. Kedvem szerint válogathattam a koszosabbnál koszosabb helyekből. Végül a legutolsó kabinban helyezkedtem el, várva kicsit sem izgalmas utam kezdetét.
Következő ajánlott:
Matt: 3. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése