d.4

Mikor kisétált az ajtón, én csak ott álltam, mint egy néma, szoborrá változott kislány. Dübörgő szívem, szinte már a padlót verdeste. Azok a szemek, drága Istenem! Mintha a tiszta, világos eget látnám, csak zöldben. Az ablakon megcsillanó fény bántotta szemeim, de az ő szemeinek tündöklése inkább magával ragadott. A zöldnek pontosan 7 árnyalata keveredett szemeiben. Megszámoltam. Volt időm rá, hisz egész végig engem bámult. A végén olyan közel volt, akár meg is csókolhatott volna, de nem tette, bár kalapom sem engedte volna. Nagy szerencse, hogy rajtam volt, első sorban a Nap ellen nyújtott védelmet, másrészt az ő csókja ellen. Nem lehetek már az első lövéssel elejtett zsákmány. Ő valószínűleg így vadászik, de most csalatkoznia kell.

            Bőröndömhöz léptem, hogy kipakoljam cuccaimat, azonban ekkor újra kinyílt az ajtó. Nem tudtam elképzelni, ki lehetett. Hátrafordultam, s ekkor egy szőke hajú, kék szemű lány lépett be a szobába. Ő is egy nagy bőrönddel és még egy kisebb utazótáskával küszködött, miközben jobb vállával egy telefont támasztott, amin hangos kacagás kíséretében kommunikált. Mikor átküzdötte magát a küszöbön és felém fordult, letette készülékét. Első pillanatban meglepett arcán egy nagy mosoly virágzott. Csomagjai nélkül odalépett hozzám és kezet nyújtott.

            - Helló! A szobatársad, Cam. – mutatkozott be derült hangon.

            - Demi. – fogtunk kezet.

            - Ki volt ez a jóképű idegen? – kérdezte huncutul, miközben levetette magát az enyémmel szemben lévő ágyra. Nagyon lazán és felszabadultan viselkedett. Biztosan minden nyáron visszajár ide. – Jöhetne máskor is. – kacsintott széles vigyorral az arcán. Csak ne miattad. – folytattam a számomra helyes befejezéssel. Félve mosolyodtam el ezen kijelentésén. Furcsa érzés fogott el. Elém jött az a kép, amint Matt kopog és én nyitok neki ajtót. < Szia. Cam itt van? > Nem akarom, hogy ez megtörténjen. Tényleg így éreztem, ami nem túl jó dolog, hiszen ez már most féltékenységnek titulálható. Nem vagyok az! Elhessegettem ezeket a zagyvaságokat.

            - Először vagy itt, ugye? – ennyire esetlen lennék?

            - Ennyire látszik?

            - Nyugi, majd belejössz. Élvezni fogod. – pörgött a csajszi ezerrel. Levette fekete bőrdzsekijét, ami egy mélydekoltázsú fekete, pántos felsőt fedett fel. Igazán dögösnek volt mondható még női szemmel is. Arcát azonban ellepték a púder és pirosító apró gyöngyei.

            - Hányadik alkalommal vagy itt?

            - Tyű, már vagy a 4. vagy 5. Nem tudom, de azt igen, hogy ez nem az utolsó. – mi ez a hely?

            - Mi az, ami ideköti a sokadik nyaradat? – komolyan érdekelt. Egy ilyen lányból nem néztem volna ki, hogy ilyen táborokba járna.

            - Tuti programok, tuti pasik. Hisz láthattad. – intett az ajtó felé. Aha. Szóval pasizol.

            - Na, igen. Nem volt rossz. – húztam fel szemöldököm.

            Órámra pillantottam, melynek nagymutatója a 6-os számot közelítette meg. Gondoltam, kipakolászok, kicsit berendezkedek az én részemen, hogy valamennyire otthonosabbá tegyem ezt az üres szobát. A tisztasági cuccokat átvittem a fürdőbe. Cam-mel megbeszéltünk, kinek mije, hol lesz. Azon túl mesélt az előző évek eseményeiről és saját élményeiről, amit itt tapasztalt. Voltak durvábbnál durvább sztorijai, amit egyáltalán nem képzeltem volna, hogy itt élt át. Meglepett, de jót szórakoztam rajta. Végül is, örülhetek, hogy egy ilyen – talán túlzottan is – közvetlen és nyitott szobatársnőt kaptam.

Magamnak is féltem bevallani, hogy Matt-nek talán ő jobban bejönne. Vagányabb, belevalóbbnak tűnik. Nem irigyeltem egyáltalán. Megjelenését túlzásnak tartottam, azonban tudtam, hogy az ilyen típusú csajok jönnek be ezeknek a szoknyapecér fiúknak. Viszont egy dolog mindennél jobban megerősített. Cam-et biztosan lecsókolta volna már az első alkalommal. Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy Cam ugrik rá.

Ezzel a megnyugvással kezdtem készülődni esti kalandunkra, ami viszont nagy izgalommal töltött el.

Már csak 5 perc. Fel-alá járkáltam és folyton a falon függő tükörben szemléltem magam. Hosszított, mintás ingemet simítgattam magamon. Egyszerű csőszárú farmerba kényszerítettem testem. Kalapom most már nem volt fontos, hiszen a Nap lenyugvóban volt és nem tűzött a szemembe. Azon kezdtem idegeskedni, hogy éppen az ellenkező hatást érem el, és mint egy kinyújtott játék baba lehajtott fejjel kicsoszogok elé. Én leszek egy általa irányított marionett bábu. Mi van velem? Nem szoktam én izgulni egy ilyen alakalom előtt. Az eddigiek semmitmondóak voltak, csak az én drága időmet rabolták. Ez a tábor is ezt teszi velem. Megfoszt a vívás adta örömtől, melynek idejét most egy bizonyos személy hamarosan ki fog tölteni.

Még az a szerencse, hogy Cam nincs itthon és nem lát ilyen állapotban. Biztosan lenne pár keresetlen szava, mint tanács. Mély levegőt vettem. Eszembe jutott, hogy valami tényleg lemaradt esti kollekciómból: a parfüm. Beszaladtam a fürdőbe és leemeltem a nekem kijelölt polcról a legkedveltebb illatot. A zöldalma aromái repdestek nyakam és mellkasom körül. Egy utolsó pillantást vetettem magamra a mosdókagyló feletti tükörben. Festett szempilláim tökéletesen elkülönültek egymástól, így dúsabb összhatást keltettek. Számra némi ajakbalzsamot kentem, így lágyabbakká és puhábbakká váltak. Az izgalom okozta hatás ellenére tetszett, amit látok és ez segített önbizalmam és természetességem növelésében.

Az ajtó melletti falon beforrasztott szűk kis ablakon vizsgáltam a kinti életet. Sokan voltak, gondolom készültek az esti tábortűzre, amin mi – hála Istennek – nem veszünk részt. Matt megment a vibráló lángok okozta fájdalomtól, ami egyenesen a retinámba égeti magát. Átláttam a másik körzetbe is de, megmentőmet sehol sem találtam. Odaléptem az ajtóhoz, s annak üvegében észrevettem Matt-et. Ott ált a terasz fakerítésének támaszkodva, egyik lábát átvetve a másik fölött. Egy gitárt markolt, amin ujjaival játszadozott. Be kell, hogy valljam, nagyon jól állt a kezében ez a hangszer. Laza megjelenését csak fokozta öltözete: fekete farmer, sötétszürke póló és egy fekete bőrdzseki. Nagyon bejött ez az esti hangulathoz illő sötét szerelés. Végigmértem saját öltözetem. Összehasonlítva kettőnkét, nos, nem egy egymásba olvadó tökéletes alkotás. Nem érdekelt. Ez nem választhat már el tőle. Lenyomtam a most több tonnának érezhető kilincset és nagy nehézségek árán kitártam az ajtót.

            - Szia. – kapta fel fejét, s ekkor láthatóvá vált előttem elismerő tekintete. Egy lépést tett előre, majd gitárját hátára dobta. – Te Ámorral szövetkeztél ellenem? – egy pillanatra lebénított ez a hódító kérdés, de elmém segítségére támaszkodva mindjárt vissza is vágtam:

            - Te pedig már összefutottál Luciferrel odalentről. – végignéztem rajta - utalva ezzel sötét szerelésére – egy huncut mosoly kíséretében.

            - Eltaláltad… Ördögi dolgokat fogunk ma művelni ketten. – halkult el incselkedő hangja, hogy felülmúlja az én pajkosságomat. Muszáj volt valami ütőset kitalálnom. Na, ez most nem jön össze.

            - Már alig várom. – váltottam angyali mosolyra, s közben kihúztam magam.

            - Akkor mehetünk? – fordult a lépcső felé, jelezve utunk kezdetének állomása felé. Hátán ott lógott behangolt hangszere. Akkor „ő” is velünk tart? Ugye nem akar itt szerenádot adni?

            - Ezt még berakjuk hozzád? – kérdésemet kijelentésszerűen tettem fel.

            - Szerinted véletlen hoztam el? – zavart tekintete már-már lenézést tükrözött. Ez így nem maradhat. Egy másik pillantás kell tőle.

            - Ja, értem. A „szerelmedtől” nem könnyű megválni.

            - Sakk-matt. – szólt lemondó hangon. - Ja, és te ezért lógsz rajtam, igényled a törődést. - minek kellett újra megszólalnod? És miért tudsz folyton tetszést kelteni bennem, még ha nem is azt mutatom?

            - Ha én lógnék rajtad, most nem lennénk itt. – húztam fel szemöldököm, válaszra várva. Na, mi lesz?

            - Mért, akkor hol lennénk? – félek tőle, hogy rosszra gondol ez a fiú, bár arca tényleges érdeklődést sugárzott. Szuper. Akkor most már én is magam ellen vagyok.

            - Valószínűleg én otthon, te pedig egy másik csajt szédítenél. - azonnal eszembe is jutott szobatársam, Cam. A következményekbe nem, hogy nem akartam, de fájt is volna belegondolni.

            - Hát így ismersz? Rossz kislány, ezt el is vártam…

            - Tudod, én már régen nem veszem figyelembe az én elvárásaimat. – magas labdák sokasága. Hogy vagyok képes mást adni, mint ami bennem zajlódik? Egyre több ismeretlen lélek társaságába keveredtem.

             - Háromszorosan összetört szív keresi doktorát, hello, megjöttem… Ez a te szerencse napod! – sajnálkozó tónusban kezdődő beszéde hirtelen újra – a már jól ismert – vagány stílusába szökött át.

            - Másoknál komolyabb tünetek jelentkeztek, de a doktor úr mégis engem kezel először? Nem lesz ebből baj? – játszottam aggódást. A határaimtól már régen elköszöntem és átléptem egy másik kalandosabb és izgalmasabb világba, melynek ő a létrehozója.

            - A doktorúr válogatós… Kicsit még edzünk az egódon! – önelégült vigyor ült ki arcára, melyből bíztató mosoly virágzott. Minden egyes pillanatban, mikor tekintetünk találkozott, gyengülni éreztem minden tagomat. Vajon ő mit gondolhat rólam? Lehetséges, hogy ő is mást mutat, mint ami benne lakozik? Kezdenek bonyolódni a dolgok körülöttem.

            - Akkor sok sikert.

- És ha már itt tartunk, mennyire vagy nyitott? – tette fel eddigi párbeszédünkhöz kicsit sem illő kérdését.

            - Ezt hogy értsem? – torpantam meg. Nem értettem mit akar ezzel. Ő pár lépéssel tovább haladt, azonban amikor észrevette, hogy már nem vagyok mellette, visszafordult és hevesen magához ragadott bal kezével. Derekamon nyugodt érezhetően erős karja, azonban fájdalmat nem okozott. Fájdalmat nem, de annál nagyobb meglepetést sikerült elérnie. Túl közel volt hozzám. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak pislogtam, mint egy elveszett, támogatásra szoruló kislányka. Hol van az az átkozott kalap? Nem, nem is kell, hiszen akkor nem látnám azokat a csodás szemeket, és ezt a hibátlan arcot. Tehetetlenségem láncai nem hagytak szabadulni. Ezeknél erősebb már csak az én akarom volt, ami marasztalt. Váratlanul elengedett és elégedetten bólintott:

            - Helyes.

Lassabb tempóban folytattuk utunkat ez után az igencsak érdekes szituáció után. Szavak megszűntek létezni fejemben, amiket kiejthettem volna számon is. Hibernált állapotom olvaszthatatlan volt. Képtelen voltam megszólalni. Ha akartam volna, se tudtam volna, mit s hogyan. Azonban ebben az esetben ő sem aktiválódott. Ezek szerint ez a helyzet mind a kettőnket némaságra kötelezett. De hiszen ő okozta! Most nem olyan szabad szájú és nagy dumás? Az egész este így fog telni, szótlanul, mely az eddigi randik szokásos kínos csendjéből fog összetevődni?

Láthatóan közeledtünk a tervbe vett erdő felé, hiszen már fás-bokros terep nyúlt lábaink alatt. Az égbe hatalmasodó fák levelein pihenő apró páracseppeket már csak kis fokban csillogtatták a lemenő Nap sugarai. Látásom kissé könnyített megtölteni az ürességet fejemben. Segített befogadni a környezet adta életjeleket. A távolban tűz lobbant, melyet sok táborozó ült körül. Kezdődött a buli. Talán nekem is ott kellene lennem, hiszen ez az első alkalom. Nem kéne hiányommal máris kirínom a tömegből. Ugyan már, hisz nem ismernek, hogy is hiányozhatnék én nekik. Valószínűleg hiányát csak én érezném valakinek, ha most ott lennék és nem itt.

- Leülünk? – mutatott egy hosszú, vastag farönk felé. Szóval, mégsem vitte el a cica a nyelved? Hangjában sem zavartság sem bizonytalanság nem bujkált. Hát, persze. Számára ez mindennapos, minden a maga sorjában következik. Először oltogatunk, huncutkodunk, aztán hirtelen teljesen összezavar egyetlen tettével, majd úgy viselkedik, mintha semmisem történt volna. Eddig figyelmen kívül hagytam az előszót, mely kalandos világában segít kiigazodni.

Helyet foglaltam ezen a kényelmesnek igen csak nem titulálható egykori élőlényen. Bele sem gondoltam mennyi kosz és károkozó tanyázhat itt. Nem akartam kényesnek látszódni a tisztaságmániám miatt. Mikor elhelyezkedtem, akkor vettem észre, hogy ő a csupasz földre készül ülni, közvetlenül elém.

- Komolyan az a legszimpatikusabb hely számodra? – érdekes volt ez a testhelyzet, mert most én múltam felül magasságát. Ilyen pozíció sem adódik minden nap: egy 190 centit súroló srác felpillant rám. FEL. Szerintem először kényszerül ilyen nyakerőltető pozitúra felvevésére.

- Csak várd ki a végét! – előkapta hátán pihenő gitárját és mielőtt leült volna előhúzta pengetőjét farzsebéből. Törökülésben foglalta el ékes helyét, s ölébe vette hangszerét, melyet combjain támasztott meg. Akkor ő most tényleg szerenádot ad? Nekem? Ő lentebb én fentebb. Ez nagyon olyan hangulatú. Tisztulni látszódtak a dolgok, de ő most megint köddel lepi el elmémet. Magam sem tudom, mit érzek, vagy, hogy érzek-e egyáltalán valamit. Ennyi idő alatt képtelenség bárminek is megmozdulnia bennem. Eddig magabiztos felszínt tártam elé, de most zavartságot mutathattam. Legalábbis ez volt egy biztos érzelem, ami kialakult bennem.

Nem nézett rám, végig gitárján ügyködött, hogy hangszere a tökéletes hangzást érje el. Először lassan pengetett egyet a húrokon, gondoltam ezzel adta meg a megfelelő kezdést. Hosszú ujjaival a gitár nyakánál fogta le az akkordokat, melyek már önmagukban is kristálytisztán csengtek. Mikor kiengedte torkában rejlő kincsét, csak tovább fokozta a csodás összhangot, amit puszta jelenlétével is már réges-régen elért.

Please Forgive me if I seem forward,
But I've never been in front of anything like you, Ekkor pillantott fel rám először, melynek pillanata pontosan illett a dalban elhangzottakhoz.
It's the last place I ever thought I'd be when I woke up this morning,
Is it true that you are always this breathtaking?,
And you're smart and you're willing,
And my god this is killing me,

Tell me all the things you never said,
We can lie here and talk for hours in my bed,
I don't have anything to hide,
I don't have anything everything is not for certain,
I don't have anything to hide,
I don't have anything everything is not for certain,

You started to see right through me,
And I'm loving every minute of it,
It's like I'm born again every time I breathe in so,
If you're curious my favorite color's black,
And I like to sing in the shower,
If you like I'll sing to you,

Tell me all the things you never said,
We can lie here and talk for hours in my bed,
I don't have anything to hide,
I don't have anything everything is not for certain,
I don't have anything to hide,
I don't have anything everything is not for certain,

Tell me all of your hopes,
All of your dreams,
I want you to take me there (take me there),
Tell me all of your hopes,
All of your dreams,
I want to take you there (take you there),
Tell me everything,
Every breath,
I want you to know I'll be there (know I'll be there),
There's just one more thing,
One request,
I want you to take me with you,

Take me with you,
I will never let you down,
I will love you now and forever (now and forever)

            Azt hiszem, az idáig felmerült kérdések és bizonytalanságok tömött halmaza oszlásnak indult. A dal közben, attól a pillanattól kezdve, csak engem nézett és én csakis Őt. Mintha egy pillanatra elvesztettem volna képességemet és semmi mást nem láttam volna rajta kívül. Nem érdekelt a távolban, magasan lobogó tűz és a körülötte lévők. Már az sem foglalkozatott, hogy mennyi bacit és koszt hurcolok haza magammal. Ahogyan tekintetünk összeforrt, egy láthatatlan rés nyílt mind a kettőnkben, mely a másiknak egy rejtettebb zugát tárta fel. Minden pendülés és minden hang, mely tőle származott őszintének és igaznak hatottak rám. Semmi nem volt, ami meghazudtolná vagy kétségbe vonná mindazt, amit egy piciny belső részéből kaptam. Most nem volt helye pimasz kontaktusnak vagy bármilyen lehangoló mozdulatnak. Nem is érkezett ilyesmi az ő részéről, sem az enyémről. Azt sugározta, hogy most többet akar adni magából. Mintha érezte volna azt, hogy kell, ami biztosít a felől, hogy kétségek töredéke se maradjon bevésődve lelkembe. Mindent tisztának éreztem. Eddigi kétségeimet már a legelső szólammal felülmúlta, azt hiszem örökre. Pillanatnyi érzések tömkelege váltották idáig egymást vele kapcsolatban. Huncutság, bizalmatlanság, csábítás, játékosság, meglepettség. Ezek mind messze távoztak, így maradtam Vele az ő világában. Nem tudom, hogy mi lesz, de nem is érdekelt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy ez pár röpke pillanat a miénk és ezt ő is így akarja. Minden bonyodalom megszűnt létezni ebben a világban. Szimplán határtalan boldogságot éreztem az iránt, hogy a benne rejlő tehetséget megosztja velem, ezzel kitárva birodalma újabb kapuját.

Fülkápráztató hangja és gitárja a tökéletes duót hozta létre csak nekem. Tetszésemet hatalmas, fülig érő, boldog mosolyokkal adtam felszínre.

Éneke végét megnyújtva és elhalkulva zárta le. Az utolsó pendítések készítettek fel a visszatérésre a való életbe. Miután ujjai már nem szólaltatták meg a hangszert, lélegzetét visszafojtva, szótlanul várt. Ja, hogy most én jövök. Ébresztő! A másodperc töredékeiben felgyülemlő dicsérő és hálálkodó szavak mind kudarcra voltak ítélve. Régi zavartságom és idegeskedésem kezdett újra a felszínre törni. Verbális készségem most valahol téli álmát aludhatta. Mit kellene mondanom? Ugorjak a nyakába? Vagy egyszerűen csak köszönjem meg? Intézzem el a dolgot egy újabb komolytalan közhellyel? A kényszer meg volt az iránt, hogy meg kéne szólalnom, ugyanis tátott szájjal bámultam rá. Szemei, mint a leglágyabbra csiszolt smaragd kövek, úgy ragyogtak vissza rám. Ő szintén szavak nélkül ült előttem és közben tekintetét mélyre ásta bennem. Majd egyszer csak megszólalt:

- Bocsánat, hogy így bámullak, de a szemed tényleg olyan… gyönyörű. – lágy hangja szétzúzta a szótlanság törékeny porcelánját. Akkor ezzel a ténnyel nem csak én vagyok így a másikra nézve. Nagyon jól esett bókja, ami egyben egy dicsérethez is hozzásegített a részemről.

- Van olyan szép, mint az előadásod volt?

- Nem, annál sokkal szebb. Nekem elhiheted.

- De nem hiszem el. Bizalmatlan típus vagyok, úgyhogy az éneked az első helyen.

- Látom, lesz min dolgoznom… - felpattant a földről és leült mellém a rönkre, úgy, hogy két lába közé fogta a fát, így szembe került velem. Kissé oldalra fordultam, hogy én is hasonló pozitúrába kerüljek. Olyan hanglejtéssel mondta, mintha egy hatalmas feladat előtt állna, ami igen megviselő. Végül is, így van.

- És, mióta vagytok együtt? – intettem a gitár felé, mely most a fához volt döntve. Remélem, érti, mire gondolok, és nem jön egy újabb csábító dumával, hiszen ténylegesen érdekelt az élete ezzel kapcsolatban.

-  Á, nem kell félreérteni a mi kapcsolatunkat, szigorú munka kapcsolat. De az már elég régóta... Olyan hat éve. – tökéletes válasz.

- Az nem kis idő. Bár, ez látszott. – kedvesen rámosolyogtam.

- Köszönöm. Szóval, elnyerte a tetszésed. Minden nő ezt mondja. – pimasz vigyorral válaszolt. Szóval, amikor már túllépnénk ezen a kicsinyes huncutkodós viaskodáson, ő megint tőrt ragad? Hát, legyen.

            - Áh, értem. Igazából, az én szemem is minden férfit rabul ejt.

            - Akkor itt az ideje, hogy kizárjunk mindenkit. – komolyított hangján.

            - Azt hittem, ez az idő már korábban eljött. – ajaj. Ez kicsit vallomásszerűen hangzott tőlem. Saját magamat hozom zavarba! Rontva a helyzeten, lesütöttem szemeimet.

            - Te csak ne gondolkozz, hagyd rám! – ne! Egyre inkább nála a kormány. Ismeretlen vizekre evezünk ahol támogatásra szorulok. Nem hagyhatom!

            - Nem bízom benned, mondtam. Hogy hagyhatnék rád bármit is? – az első adandó alkalommal élne bármilyen lehetőséggel. Ismert terepen kell kikötnünk.

            - Azzal, hogy elfogadtad a meghívást oda – a sűrű erdő felé mutatott - azzal egyúttal azt is elfogadtad, hogy ma este enyém lesz az irányítás. Azt hittem evidens…

            - Igenis, kapitány. – adtam be a derekam, de csak látszólag. Ha te irányítasz, biztosan tudtában vagy, hogy mi minden van odabent a végtelen erdőben. Ja, hogy nem látsz el odáig? Na, se baj, akkor majd én mutatom az utat. Kellett valami, amibe kapaszkodhatok, csak, hogy egy kicsit is úgy érezhessem, hogy még a saját lábaimon állok, és még nem sodorta ki teljesen alólam a talajt.

            - Na, azért. – had örüljön magában egy keveset. Én csak ártatlanul mosolyogtam. Ő közben felállt a kihalt fáról és megkerülte azt, testével az erdő felé irányulva. Követtem tettét, gondoltam megkezdjük utunkat, ami sok színes és izgalmakkal teli képekkel ajándékoz meg. Két lépést tett előre, de megállítottam kérdésemmel:

            - És… a gitárod? – mutattam vissza a rönk oldalán pihenő hangszerre. Biztosan csak elfelejtette.

            - Megvár, hűséges. – mondta könnyedén, s közben odalépett – az egész tábort elszigetelő - rácskerítéshez. Leguggolt és az egymásba fonódó, hajlított fémet kezdte szétfeszíteni.

            - Na, de, mi lesz, ha valaki elviszi? – számára ez biztosan értetlenkedésnek minősült. Igaz, hiszen minden ember egy puszta közepén hagyja ezt a kis semmiséget. Nem fogtam fel, mit akar. Főleg, hogy ha a kerítésen túlra tervezzük a dolgot.

            - Azt merje megtenni, azt hiszem az lesz az utolsó lopása. – a kemény fiú. Ezek szerint, vele senki nem merne ujjat húzni. Ismerik és félnek tőle? Mind egy, az ő dolga. Én szóltam és még jobban is aggódtam, de vagánykodjon csak. Jól megy neki.

            Nagy koncentrálással és erőfeszítéssel szedte szét a drótokat, hogy nagyobb teret alkosson az átjutáshoz. Nem csinálhatott még ilyesmit. Persze, hiszen még egy lányt sem hozott magával ide. Idáig nem jutottak el. Valamivel puhább környezetben élvezték egymás társaságát. Belegondolva a nő ügyeibe, csak még inkább elővigyázatosságra ösztönöztek, bár ezt igen nehéz volt kiépíteni vele szemben. Gondolhatom, hogy még soha sem volt szerelmes és csak játszik a lányokkal, de nem tudott most nagy érdeklődést kelteni bennem ez a tény. Jobban meg akartam ismerni, hiszen – én úgy éreztem – ő is erre törekszik. Miért gitározott volna nekem, csak nekem, és lenne most itt velem, ha csak a huncutkodás útját akarná feltárni előttem. Persze, engem sem kell félteni, de remélem, nem csak erre megy ki a dolog.

             Mikor a helyhez képest tágasabbá és nyíltabbá vált – a most már akadályt nem szabó rácsszerkezet – előremutatott kezével, ezzel jelezve elsőbbségemet. Ő közben még tartotta a kerítést, hogy ne sértsen meg az egyik kiálló akármicsoda.

            Belépve, az erdő még csak kezdetleges volt. Főleg bokrok és kisebb cserjék adták keretét a később dús lombkoronával rendelkező fák sokaságának. Lassan lépkedtem előre, hogy bevárjam partnerem, aki egyik oldalamon sem volt. Hátrapillantottam, és egy pillanatig fájdalmas arccal vizsgálta tenyerét. Éppen, hogy csak odanéztem, már biztató arcot vágva közeledett, hogy mellém szegődjön. Lehetséges, hogy őt megvágta az egyik drót, mert én meg nem segítettem. Annyira magával ragadt a sok élet, ami most körülöttem zajlik. Az eget súroló fák koronáján madarak fészkelnek, s fiókáikat látják el élelemmel. Vagy, ahogy a mókusok ugrálnak egyik ágról a másikra. Pókok szövik hálójukat két lecsüngő gally között. Már most imádom a helyet. Szarvasok vívják párbajukat ékes agancsukkal általuk kiválasztott nőstényükért.

- Nézd, ott egy őz. – hirtelen ámulatom elfeledtette velem a felfedés veszélyét. Ahogy kimondtam, meg is fagyott az összes bennem csordogáló vér.

            - Őz? Nem fára gondolsz? – összeszűkült szemmel nézett rám. Érthető. Ezek a látnivalók nem átlagos szemhez vannak igazítva.

            - Ő… csak… hallucináltam. – nyökögtem. Tudtam, hogy ez nem lesz elég helyzetem biztosításához, így bevetettem női bájamat. Az biztosan eltereli figyelmét butaságomról. – Biztosan miattad képzelődöm. – vágtam ártatlan angyali mosolyt parányi csábbal meghintve tekintetem.

            - Átlátszó szivi. De logikusabb választ egyelőre én sem találok erre. – bukás. Megint. Nem szabad sokat agyalnom válaszán, tudom, hogy az egyből meglátszódna rajtam, így ráhagytam, nem szabad magyarázkodnom. Egyből másik témára tértem volna át, amit már terveztem, de előtte egy gyors szöveggel mégis visszatértem az előzőkre. Nem kellett volna.

            - Sokan szeretnének átlátni rajtam, de nem jön be.

            - Csak nekem, sajnálom, majd előadom, hogy bedőlök én is. – már nem látott a büszkeségtől. Én pedig már nem látszódtam ki a hibáimból épült magas faltól. Hibák? Azok lennének? Én soha nem hibázom, senki nem tud elhatalmasodni rajtam. Én pedig arra vágyom, hogy a férfi, valamilyen szinten mégis felettem álljon, védelmezzen. Az kell, hogy ő irányítson, vezessen, de én mégsem hagyom. Ennyire szokatlan lenne, hogy valaki megfelel az elvárásaimnak? Ezért küzdök ellene, mert már előre megjárom a szokásos köröket? De hiszen, nem ismerem. Nem tudhatom, mik a tervei, az ő eddigi élményei alapján.

            - Persze, hiszen a csajok dőlnek be neked… - motyogtam, magam elé bámulva. Nem néztem rá, nem kellett mélyen belemagyarázni ezt a dolgot, hiszen nagyon is tisztában van ezzel a ténnyel. Ennek ellenére, hirtelen megtorpant és nem mozdult, mintha bombára lépett volna. Egy lépéssel előtte én is megálltam, visszafordulva őt szemléltem. Arckifejezése valamiféle érzelmet sugárzott. Mintha a szívének legmélyebb zugában lakozó gyengédség felszínre tört volna. Én ezt olvastam ki belőle. Pár másodperc múlva kezeim után nyúlt és lágyan visszahúzott, közelebb magához.

- Én ismerek valakit, aki nem… - lassan, mélyebb hangon szólalt fel az óráknak tűnő pillanatok után. Tekintete mélyen az enyémbe fúródott. Újra izgalmat keltő közelségét élvezhettem, melyre testem is egyből reagált. A szívemben gyarapodó dobbanások szétáramlottak egész testemben. Éreztem, ahogyan ereim lüktetnek a nyakamban, a kezemben, ami még mindig az övében nyugodott. Nem tudtam megmozdulni. Olyan érzésem volt, mintha testem már régen messze járna a lelkemmel összekötő kapocstól. Őszintén szólva, már az életben maradásért küzdöttem, hiszen a torkomban szüntelenül dübörgő szívem nem sok helyet hagyott a levegő beáramlásának és távozásának. Talán csak képzelődöm, de tekintetében mintha megadást láthattam volna. Egy pillanatra sem törtük szét a szemeink által alkotott hidat. Magassága megkövetelte, hogy nyakam nagyobb szögben felfelé irányuljon, míg ő lefelé döntötte fejét. Egyre közelebb hajolt, ami még inkább fokozta bennem a pumpát. Féltem, hogy halk zihálásom - amit próbáltam magamba fojtani - tomboló hurrikánként érheti bőrét és ezzel csak még jobban elárulom magam.

Mikor már elérkezett az a bizonyos közelség, ami egy bizonyos dologhoz vezet, hirtelen egy telefonból áradó zene társult be a halkan lengedező szél mellé. Mintha az ébresztőóra vert volna fel álmomból. A csengőhang egy ismert r’n’b szám volt, mely mély férfihang beszédével kezdődött majd ismétlődő dobbanásos ritmussal folytatódott. P. Diddy és Christina Aguilera Tell Me című száma szűrődött ki a kis hangfalból. Szerettem ezt a duót, meg maga a stílust is, de nem gondoltam, volna, hogy az ő listáján is megfordul. Főleg, hogy a csengőhangja. Örültem ennek az újabb hasonlóságnak.

Egy pillanatra megakadt a lélegzetem és innentől kezdve újra visszaállt bennem a rend. Az ő arca azonban terheltté és zavarttá vált. Feleszmélve elkapta tekintetét, s közben mély levegőt vett, mely már hörgésbe csapott át. Elengedett és kissé eltávolodott, miközben oldalra fordult. A hang forrását próbálta elérni bőrdzsekije zsebében. Kiemelte készülékét és kiábrándult képpel konstatálta az ott látottakat. Mivel oldalt állt, így a visszatükröződés ellenére is jól láttam a képernyőt. Korlátok nélkül a kijelzőre pillantottam, ahol egy Apa felirat jelent meg. Tényleg, az otthoni élet feledésbe merült nálam. Mi, vagy ki is a feledtető ok? Nem is tudom. De mi a baj? Ekkora fájdalom két szót váltani az apukáddal? Vagy az a gond, hogy összekuszálta az imént majdnem bekövetkező terveidet? Vedd már fel én legalább addig észhez térek.

            - Elnézést. – vetette rám kiábrándult, de még mindig zavart tekintetét, majd lenyomta a felvevő gombot. 

            - Halló? – kisvártatva szólt csak bele. Ezután kisebb szünet következett.

            - Most nem vagyok otthon, majd a szeptemberire elmegyünk. – mi van? Majd a szeptemberire? Hova készülsz suli időben az apukáddal? És, nem tudja, hogy itt vagy a táborban? Összehúzott szemekkel, értetlenül figyeltem beszédét és viselkedését. Ideges volt és láttam rajta, hogy már alig várja, hogy lecsaphassa a telefont.

            - Hát, hogyne. – üres kezével a fejét vakarta és közben monoton hümmögéseket hallatott. Az utolsót mélyen és hosszan megnyomta, s a szeme sarkából egy pillantásra rám nézett.   - Na, akkor majd találkozunk… Oké. Csáó. Csáó. – gyorsan zsebre vágta a telefont és újra felém fordult. Felhúzott szemöldökökkel szemlélte arcomat, amin a teljes zavartság foglalt helyet. Összeszűkült szemeim magyarázatra késztetették:

            - Á, csak a haverok. – legyintett játszott könnyedséggel. Aha. Szóval azt próbálta színlelni, hogy egy barátja hívta. Értem már. Úgy gondolta, hogy ciki előttem, ha az apukájával beszél, ezért viselkedett ilyen furcsán. Szépen lassan, ahogy eljutottak a dolgok a tudatomig, egyre murisabbnak találtam a szitut. Alig bírtam visszafojtani már majdnem feltörő kacajomat, de nem akartam leleplezni vagy kellemetlen helyzetbe hozni, hiszen nem ő tehet éles látásomról. Mivel is magyarázhatnám, ki, mégis honnan tudtam, hogy nem egy éppen rosszkor hívó haverjával beszél? Nem. Elvetettem ezt az ötletet, azonban a cukkolás lehetőségét el nem mulasztottam volna.

            - Áh, értem. Ez tényleg nagyon jó, hogy sok barát vesz körül… - próbáltam elnyelni szélesedő mosolyom. – Nyáron is tartjátok a kapcsolatot… ez tök jó. – adtam jelét az elismerésnek felfele mutató hüvelykujjammal.

            - Aha, ja… persze. – kissé bizonytalan volt az arca. – De fogadok, hogy téged több barát vesz körül. Én antiszociális vagyok. – most hülyéskedik?

            - Mi? Hogy te antiszociális? – néztem végig rajta elkerekedett szemekkel. Nem etessen már ezzel.

Persze, majd pont ő. Komolyan meglepett és nem is akartam elhinni ezt az önmagáról alkotott megállapítását. Döbbenetem egy szégyenlős elfojtott kacajt váltott ki belőle. Ez tőle még szokatlan, de aranyos volt.

            - Megválogatom a „barátaimat”. – komolyan beszélt, bár a barát szót igen gúnyosan mondta. – Ezért nincs. Szigorú vagyok.

            - Erről én is így gondolkodom… Nagyok az elvárásaim. – pillantottam rá, s próbáltam úgy hangsúlyozni, hogy szavaim szigorúnak hassanak, persze szimpla játékból.

            - Akkor jó helyen jársz. – nyugtatott teljesen magától értetődően. Mintha ez egyértelmű lenne, hogy ő mindenkinek megfelel. Na, jó, hiszen így is van.

            - Igen, már rájöttem. – szelíden rámosolyogtam. Ha az ismerkedési szintre akarom emelni ezt az alig pár órája kialakított kapcsolatot, akkor nincs értelme a csak és kizárólagos játékos szurkálódásnak. Meg amúgy is, ez az igazság. Eddig senki nem vonzott ennyire, ennyi idő után. Bár, tudom vigyáznom kell, de miért ne fedhetném fel én is a hozzá intézett bókok egy kis részét. Azt sem akarom, hogy hideg s kegyetlennek nézzen.

            - Most nem kérem, hogy megindokold, mert én sem tudnám elmondani miért, akarok állandóan veled lenni. – na, ez aztán meglepett, hogy így kimondja. Velem akar lenni. Amint kimondta ezt a pár szót, talpig elöntött a melegség, amit már nagyon régen éreztem. Azt már külön észre sem vettem, hogy a talaj dübörög a lábaim alatt, úgy verdes a szívem. Azt hiszem ez már így lesz, akárhányszor így néz rám. Csalfa énem, azonban egy megállapításra jutott. Úgy fest a dolog, hogy ha én gyengének és megadónak mutatom magam, akkor ő is. Ördögi énem egy újabb pimaszkodásra indítványozott, így elhagytam az érzelmek egyre terebélyesedő mezejét.

            - Nem tudod? A mindentudó Matt-nek lövése sincs, mi ütött belé, hogy csak velem akar lenni. Hogy lehet ez? – vágtam mélyen elgondolkodó arcot.

            - Csak emlékeztetnélek, hogy még mindig az a srác vagyok, aki megfelel a magas elvárásaidnak, szóval ne is próbálj belém kötni, szivi. – mosolyt csalt az arcomra, amit már meg sem próbáltam titkolni előtte. Komolyan, olyan vagyok, mint egy gyerek, akitől eltiltanak egy játékot, de neki mégis csak az kell. Mindig újra az övé, majd megint elveszik tőle. Én is pontosan így viselkedtem. Nem tudtam megállni, hogy ne huncutkodjak, és ne kötekedjek vele. Vonzott a dolog, hogy egy fiúval verbálisan csipkelődünk, melynek bolygója egy végtelen játszótér. Azonban, már tisztában vagyok vele, hogy mindig lecsapja a pöttyös labdát, de én mégis és megint és újra feldobom. Ez most sem volt másképp.

            - Én meg emlékeztetnélek, hogy én meg még mindig az a lány vagyok, akit még mindig nem sikerült az ágyad közelébe csalogatni. – ennek a dolognak már kicsit a tesztelés volt a fő oka. Kíváncsi voltam, hogyan és mit reagál erre. Hiszen ez a téma, nála alap, gondolom. Mással már régen túl lennének a „nagyján”.

            - Ja, te görcsösen ügyelsz erre? Tudod, pont azért felelek meg az elvárásaidnak, mert nem akarlak átbaszni… semmilyen értelemben. – miért élvezem, ha beoltanak? Ez ott volt minden szempontból. Tetszett a válasza és, ez a macsó duma. Úristen, nem értem mi ütött belém, de ha csak egy pillanatra kibújhatnék a bőrömből, biztosan letámadnám.

A szemembe nézett, miközben egyre szélesedő vigyor jelent meg arcán. Gondolom, örült, hogy szóhoz sem jutok. Büszke magára. Valamit mondanom kellett már. A teszt értékelése:

- Oké. Tényleg te vagy a tökéletes. – hadartam el gyorsan. Szerencsére nem botlottam meg a szavak mélyen ásott árkában.

- Kicsit lassú vagy. Én ezt már az első pillanatban észrevettem. – rám értette. Nagyon jól estek a tőle származó vallomások, melyek igazak voltak és az érzelem apró jeleit foglalták magukban, azonban mégis természetesen adta elő. Semmi zavartság, semmi szégyenlősség. Csak tisztán és férfiasan. Rávetettem ábrándos szemeimet - melyek vidám és csillogó párokkal találkoztak – és egy őszinte, hatalmas mosollyal tudattam köszönetemet.

            Beszélgetős-csipkelődős párbeszédünk teljesen elvonta a figyelmem a körülöttünk lévő dolgokról. Közben folyamatosan haladtunk, így lassacskán már az erdő másik végén jártunk. A fák alacsonyabb szintre váltottak, többségben cserjék és bokrok ágaztak szét a földből. Az élénk virágok csokrai fakóbb és egyhangúbb füvezetté alakultak. A Nap már éppen csak a látóhatárt súrolta, így már homály kezdte lepni a tájat. Ez engem egyáltalán nem zavart, sőt, a sötétség csak még inkább szélesebb teret ad a környezet feltérképezésére. Ha tűz a Nap, egy kalap vagy egy napszemüveg biztos útitárs és ilyenkor lehetetlen a felettem lévő életet befogadni. Az erős fény, mintha lángokban égetné retinám. Viszont az esték végtelensége biztos támasz szemeimnek.

            Az erdei állatok csak most bújtak ki odújukból igazán zsákmányt szerezni a kicsinyeknek. A nagy, kerekszemű baglyok nagy szárnycsapásokkal indultak élelem után. Szerettem a madarakat, hiszen én is ugyanazt láthattam, mint ők. Beláttam az egészen távoli és szűk repedésekbe és gyors reflexek birtokában lévén, mindenre azonnali reakciót adhattam. Egy dolgot irigyeltem tőlünk: a szabadságot. Azt a határtalanságot, melyet egyetlen szárnycsapással a magukénak tudhatnak. Ahogyan a magasban repülhetsz, ahogyan a szél éles süvítésével együtt kormányzol, és te szabod meg az irányt. Ez teljesen elbűvölt. Egyedül ezt az örömöt hiányoltam csak.

            Magamban, hosszasra nyúló elmélkedések csak pár percet tehetnek ki. Felnéztem Matt-re. Arcán nyugodtságot és kiegyensúlyozottságot láttam. Most kellene még egy képesség, a gondolatolvasás. Vajon, mit gondolhat? Jól érzi magát velem vagy már legszívesebben visszafordulna és hazarohanna? Nem, azt nem hiszem. Nem ezeket a jeleket sugározta. De, mégis, mi járhat a fejében? Hogy vélekedik rólam? Na, jó, elég. Túlhajszolom magamban a lehetetlen dolgok iránti vágyódásom. Ebben segítségemre is lépett a táj közelsége, mely egy csodálatos természeti adottsággal ajándékozta meg szemeimet. Nekem közeli, Matt-nek még láthatatlan, kisebb vízesés zúdult le a folyóba, beleolvadva az ott csordogáló vízbe. Éreztem, amint eltölt a gyönyör érzete és a tudat, hogy ő ide akart elhozni engem. Bár, ő valószínűleg nem tudja az odavezető utat, de én látom és ez elég is.

            - Menjünk arra. – mutattam a víz irányába, melyet még azért kisebb fák eltakartak.

            - Te ennyire vágod ezt a helyet? – jaj, ne. Megint kínos helyzetbe sodródom.

            - Ő… nem, - kapartam meg a torkomat, - csak arra már nem olyan sűrű az erdő.

            - Ezt most vegyem célzásnak? Ennyire unsz? –tiltakozásba kezdtem volna, de ő folytatta. Szerencsére nem akadtunk fenn ezen. - Figyi, innen csak ÉN tudlak kivezetni… azért ez jól hangzik valljuk be. – kacérkodott. Így is van, csak ez már a második alkalom, hogy hülye helyzetbe kerülök, mert túl jól látok. Nem tehetek róla. Nem is akarok, tulajdonképpen. Hiszen, ha én nem látnám, milyen csoda van arrafelé, mikor lennénk szemtanúi?

            - Igaz, megnyugtató, hogy veled vagyok. – hoppá. Ez kicsit hamarabb csúszott ki, mint ahogy abba belegondoltam volna. Hirtelen rám nézett azokkal a smaragd szemeivel. Láttam, amint egyik oldalra húzódik szája, de megtörtem a kiteljesedését. – Mert, hát, ugye te már voltál itt. – magyarázkodtam hevesen és hadarva, amit talán nem kellett volna, hiszen lelohasztottam azt az álombeli féloldalas mosolyt az arcáról.

            - Igen, voltam. – mondta lehangolva, de gyorsan folytatatta élénkebb hangon. – És te? Eddig, hogy tetszik?

            - Hát, igazából egyáltalán nem akartam jönni. Edzéseken lett volna a helyem, de a szülők köteleztek rá.

            - Na, mit sportolsz? – hangjának színeit az érdeklődés palettája váltotta fel.

            - Vívok.

            - Ideje elkezdenem bokszolni. Bár, a küzdősportokért nem rajongok. Túl sok fájdalommal jár. – tűnődött magában. – Nem is értem, hogy ragaszkodhat egy ilyen törékeny lány egy ilyen sporthoz.

            - Nos, a vívás inkább a reflexekre épül, nem a fájdalomszerzés a lényeg, mint a bokszban. – magyaráztam.

            - Felejtsd el a bokszot, semmi közöm hozzá. Tudod, én futok.

            - Áh, és melyik egyesületnél?

            - Csak magamban. A magam ura vagyok. És te?

            - Én egy ifjúsági vívó egyesület tagja vagyok. Már vagy lassan… 10-11 éve.

            - Az igen. – mondta elismerően. – Sportoló akarsz lenni?

Most kezdjem el, hogy a képességem teszi ki a tehetségemet és, hogy nem vagyok biztos benne, hogy e nélkül is megállnám a helyemet. Ezeket már sokszor lefuttattam magamban és a végeredmény mindig sok-sok gratuláció és kézfogás, mely engem dicsér a győzelmem miatt.

            - Hát, még nem vagyok biztos a jövőbeli dolgokban…

            - Ezzel nincs gond. Majd eloszlanak a felhők, higgy nekem! – jól esett a törődése és a tiszta kedvesség, mely kiült arcára.

            - Köszönöm. Én is ebben reménykedem. – igen, remélem, hogy lesz olyan tervem, melynek megvalósítása nem a szuperlátásomon és szupergyors reflexeimen alapulnak majd. – Na, és neked, mik a terveid?

            - A terveim? Egyelőre minél több időt tölteni veled. Más most nincs a listámon. – váltott át régi stílusára, melyre kicsit sem készültem ennél a „mi leszel, ha nagy leszel” típusú témánál, így kissé zavarba hozott.

            - Én… nem erre… céloztam. – makogtam zavaromban.

            - Oké, ha hozzám jössz, nem fogsz éhen halni, nyugi. – veregette meg vállam óvatosan, nyugtatásképpen. A felesége? Hogy kerültünk egy másik dimenzióba, ahol nem létezik olyan erő, ami az ép elmét a fejben tartja, és nem húzza le a gravitáció?

            - Hmm. Szóval, akkor tényleg én szerepelek a jövőbeli elképzeléseidben. – emeltem tekintetem az ég felé filozofikus arcot vágva.

            - Én előrelátó vagyok.

            - Na, de ennyire? Atya ég! Hol tarthatunk mi már a te fejedben?!

            - Hát, ez azért jól esett. – tűnődött. – Mondd ki még egyszer!
            - De, hát mit? – nem értettem mire gondol.

            - Azt, hogy „MI”.

            - Hiszen, ez rólunk szól. – lágyult el hangom. Ezek a vallomásaim szerint természetes önkontroll már megszűnt bennem létezni?

            - Inkább rólad, vagyis számomra. – olyan őszintének hangzik a hangja, olyan természetesnek, mintha tényleg én lennék most a minden számára. Kedves szavai tetőtől-talpig tiszta boldogsággal töltöttek el. Mindig próbáltuk lekörözni egymást mind pimaszkodásban, mind érzelemkifejezésben. Egyszer ő győzött egyszer én. De valójában ez már nem csak a versengésről szól, hanem arról, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz. Ezt akartam én igazán az óta a gitárszóló óta, amivel belopta magát a szívembe.

            - Nézd, ott egy vízesés. – repített vissza az ábrándok hosszú sorai közül a valóságba. Bár, ez a felfedezés nekem már nem új, drága. De, hogy ne lohasszam le őt, próbáltam csodálkozást és meglepettséget színlelni.

            - Wow. Gyönyörű. Menjünk oda! – kérlelve fordultam felé, amit ő egy kisebb mosollyal jutalmazott.

            Az erdőséget most már teljesen felváltotta a füvezet, melyek alatt kisebb-nagyobb kövek ropogtak, ha rájuk léptél. A folyó felé haladva ezeknek száma meggyarapodott, később felülmúlta a zöld gyepet. A part mentén sziklatöredékek terültek szét egymáson. Amint odaértünk, Matt fellépett az egyik nem túl magas kődarabra, majd onnan – egy másik, ennél magasabb - darabra ült. Óvatosan követtem lépteit, azonban én állva maradtam egy alacsonyabb sziklán, hiszen mellette már nem volt hely.

            - Nem ülsz le? – intett fejével az ölébe. Most viccel? Ezért előzött be, hogy ne tudjak máshová ülni és hát, akkor mi mást tehetnék, mint sem kényelmesen helyet foglaljak az ölében.

            - Inkább nem.

            - Oké… - kissé csalódott hangon fogadta el a helyzetet és felállt, mikor is bal zsebéből kicsorduló telefonját éppen már megragadta a gravitáció, de mielőtt még ripityára tört volna a kemény sziklán, egy határozott és gyors mozdulattal elkaptam. Odanyújtottam neki, melyre ő így reagált:

            - Örülök, hogy vívsz. – na, ugye? Bár, tudod, ehhez vívói tehetség nem lett volna elég. Vagyis, éppen, hogy nem tudod, de nem számít.

Közben lemászott a szikláról és helyet cserélve én ültem fel oda. Ő a kisebbiken állt és az enyémhez támasztotta oldalát.          

- Jobban vigyázhatnál a dolgaidra… a gitárodat is csak úgy otthagytad.

- Nem vagyok hozzászokva az anyáskodáshoz…

-  Miért? Keveset találkoztok? – lehet, hogy most kényes témát érintettem.

            - Igen, keveset… Elhagyott minket. De, hát nincs tökéletes élet ugyebár. – na, Demi, gratulálok.

            - Jaj… én… sajnálom. Ne haragudj. – mentegetőztem.

            - Semmi. – legyintett. Kínosan éreztem magam. Nem akartam a lelkébe gázolni azzal, hogy én itt osztogatom az észt neki. Lesütött fejjel üldögéltem és a kisebb repedezéseket bámultam.

            - Amúgy, nem fázol? Legalább 3 fokkal lehűlt a levegő. – ezt honnan tudja? Megnézte közben a telóján?

            - Egy kicsit. De, ezt te honnan vágod ilyen pontosan? – mit sem törődve kérdésemmel, lefejtette magáról a dzsekit és felém nyújtotta.

            - Nem akarom, hogy megfázz. Nem venném a szívemre.

            - Ne, tényleg nem szükséges. Akkor te fogsz fázni…

            - Miket gondolsz te rólam. Most én leszek az apa, oké?- vállamra terítette kabátját, melynek illatáradata azonnal megcsapott. Mélyen magamba szívtam, s már nem is éreztem a hűvös szél fuvallatát, csakis az ő melegségét. Megnyugtatott, hogy nem bántottam meg a témával, ha ő ezt poénná alakította.

            - Köszi, apuci. – vigyorodtam el.

            - Itt ért véget a szerepem, újra Matt vagyok. Az mind a kettőnknek jobb lesz. – és tényleg. Újra körünkben vagány Matt. – És, te ép család boldog tagja vagy? – próbáltam ezen túl inkább humorosra fogni a dolgokat, nem belemenni mélyebb lelki vonatkozásokba.

            - Az ép jelzőt elhagynám, főleg, ha a testvérem elméjére gondolok.

            - Nekem is jutott egy ilyen féleszű öcs. Most ki akarják rúgni a suliból. Látványos karrier. – felnevettem. – De, mi a baj a tesóddal?

            - Hát… kicsit az a tipikus picsa lady. Bár, őszintén szólva, nem igazán ismerem. – Amy és én két külön világ, mely hosszútávon nem tud megférni egymás mellett.

            - Jól teszed. Hogy-hogy ilyen különbözőek vagytok? – örülök, hogy ezzel célzott ara, hogy én nem ilyen vagyok.

            - Egyszerűen csak máshogy állunk az élethez, az egész gondolkodásmódunk eltérő.

            - Szóval, nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te. Kár. Kicsit sokat késtél, jöhettél volna hamarabb is. – hirtelen érő sok, kifejtett bókja mostanában leplezhetetlen kuszaságot okozott bennem.

            - Jaj, ne túlozz annyit. – lazán oldalba böktem könyökömmel, de érintésemre összegörnyedt és kicsit arrébb is húzódott. Elsőre belém fagyott minden szó, mert nem értettem mi a gond. Fájt neki? Na, ne. Vagy szimplán szokatlan bármilyen tapintás tőlem? De, akkor éppen azért kéne valamilyen pozitívumot kiváltania belőle, nem? Kissé ingerült arcot vágott. Na, mind egy, nem akarok nagy feneket keríteni ennek.       - És az öcséd? Miben más, mint te? – vissza a témához. Remélem, még azért megszólal.

            - Nem tudom. Hülyébb, kisebb és rondább. – taglalta egyszerűen.

            - Na, látom, jó a viszonyotok. – vicces volt, ahogyan előadta.

            - Persze, pont, mint nektek.

            - Érdekes, hogy van pár dolog, amiben hasonlítunk. –tényleg. Ez már nem az első volt. Kiderült, hogy ő sem viseli éppen a legjobban a tüzet, ki tudja miért. Akkor neki is nagyok az elvárásai meg a szinte már túlléphetetlen határai. Akkor ott volt az általam is kedvelt csengőhang. A tesójával kialakult kapcsolat. Jó, hogy ennyi közös van bennünk.

            - Azért remélem, van, amiben különbözünk. Szeretek veszekedni, na meg kibékülni. – pajzán hangja újabb felhívás volt egy csipkelődős tangóra.

            - Hát, ezt valószínűleg nem tapasztaljuk meg. Ne reménykedj, és ennyire ne legyél előrelátó. – megjátszott rosszalló tekintettel szúrtam tekintetem az övébe.

            - Már megint ez a görcsös hozzáállás. Prűd vagy? Ez természetes dolog, de mindegy. A végén nem én fogok könyörögni érte. – tátott szájjal mértem végig. Na, ne, hogy már azt higgye, hogy én epekedek érte. Meg akármijéért.

            - Na, na. Hé! Ne tereld rám a dolgokat. Te kezdted el!

            - Micsoda? Én? Csak elmondtam, mit szeretek, te pedig egyből el kezdtél kombinálni. Nők…

            - Örülj neki, hogy vagyunk. Mi lenne veled nélkülük? – valószínűleg „egy-két” kettesben eltöltött éjszakával kevesebb lennél.       

            - Igaz. De jól áll nekik a hallgatás… - na, ez már hallatlan.

            - Akkor én nem vagyok az eseted.

            - Szeretem a kihívásokat. Te leszel az egyik kedvenc játékszerem. Valld be, te is játszani jöttél ide! – pontosan. Mit is várhatnék ilyen tábortól, na, meg a résztvevőktől.

            - Szerinted eddig, mit csináltam? Vagy… te komolyan gondoltad? – színleltem a „komoly” aggódást.

            - Igen, komolyan vettem. Ne törd össze a szívem. Ez túl gyors lenne, legalább egy napot hagyj nekem. – persze, hogy nála van a kormány. Ő szabja meg, mikor macsó, mikor kedves, mikor vág a földhöz és mikor emel ki figyelmességével. És én igazodok hozzá. Megszokhattam volna már.

            - Akkor vegyünk vissza a tempóból. Az nekem sem ártana. – vallottam be őszintén.

            - Vissza akarsz venni? Oké, főnök, átadom az irányítást. – oda-vissza dobálgatjuk?

            - Tényleg? Azt hittem, az a te „tulajdonodban” áll.

            - Jól tudtad. – teljesen összezavar. – Amúgy, rohamosan hűl a levegő. Vissza kellene indulni a táborba. – észre sem vettem, hogy eltelt az idő. Már elmúlt 10 óra, de a találka alatt most először néztem az órámra.

            - Rendben, Mr. Hőmérő. – felálltam a szikláról és abban a pillanatba, ahogyan megtettem első lépésemet, tornacipőm megakadt egy kis résben, így kis lendülettel zuhanva rádőltem Matt-re. Ő éppen elkapott és én a nyakába kapaszkodtam. Ő a derekamnál támogatott, biztosítva bizonytalan állóképességem, amivel eddig soha nem volt semmi probléma.

Mostanra már nem is tudom, hanyaggyára kerülünk ilyen közeli helyzetbe. A köztünk lévő pár centi csak fokozta a bennem felgyülemlő izgalmat. Újra és újra megakadt a lélegzetem, főleg, mikor leemelt a kőről. Ekkor szorosabban ölelt magához, majd lassan elengedett, amikor már biztos talajon álltam. Lelkileg nem volt ugyanez a felállás.

            - Vigyázz magadra. Még jó, hogy helyetted is megteszem.

            - Bocsánat. – a távolba pillantottam, hogy végre helyre álljon a lélegzetvételeim száma.

            - Nekem tetszett. – hát, nem tartott sokáig a táj szemlélése.

            - A szerencsétlenkedésem? Elhiszem, mulatságos lehetett. – nevettem ki magam. Tompuló reflexek nálam? Ez azért elég vicces dolog.

            - Az egónövelő program kudarcba fulladt.

            - Majd következő alkalommal.

            - Remélem, nem csak a halogatás miatt mondod. – áh, dehogy. – Fázol még?

            - Így jobb. – húztam összébb magamon a bőrdzsekijét. Amíg rajtam lehet és ő nem fagy jéggé, az enyém. – De, ha szükséged van rá… - úgysem kérné vissza.

            - Nekem arra van szükségem, hogy ne fázz. – tudtam.

            - Köszönöm.

            Megkezdtük az előttünk álló hosszú utat vissza a táborba. Már nem ropogtak a kövek a lábunk alatt, helyette már puha fűpárnán lépkedtünk, innen tudtam, hogy újra az erdőben vagyunk. A sötétség már egyre kevésbé hagyta, hogy egyáltalán legyen mit tökéletesen látni, de nem tévedtünk el. A távoli lámpák fénye elegendő volt ahhoz, hogy lássuk a kis ösvényt, mely röpke háromnegyed óra múlva el is vezetett a drótkerítésig. Az úton folytattuk a már tőlünk jól ismert incselkedések és csipkelődések hosszú-hosszú sorozatait.

            A már felfeszített rácsok ugyanúgy meredtek szét, így könnyű volt átmászni rajta. Szintén előre engedett és újra a tábor területén találtuk magunkat. A gitárja még mindig ugyanabban a pózban dőlt a rönknek, tényleg hűségesen várva gazdájára. Eszembe jutott az a pár perc, amelyet itt töltöttünk. Ahogyan ott ült előttem és nekem énekelt. Megállíthatatlan vigyorgás tört rám. Eljutott a tudatomig, hogy semmi sem tudja elfojtani. Szerencsére ő a gitárjához hajolt és újra a hátára dobta, így nem láthatta arcomat, mely már szinte egy küzdő térféllé változott.

           

            - Remélem, nem kell sokat várakoznom a folytatásra. – a házunk előtti első két lépcsőfokra kezdtem lépni, mikor is ő zavart habogásba kezdett. – De… ezt visszaszívom… nem akarom rád erőltetni… szóval… na… - imádni valóan aranyos volt, mert tőle ezt még nem ismertem. Most nekem kellett támogatást nyújtanom, ezért, ahogy felértem a 2. lépcsőfokra, rögtön visszafordultam felé.

            - Nagyon jól érzetem magam veled. – nyugodt és őszinte vallomásomra, felkapta a fejét és rám mosolygott. Most egy magasságban voltam az ő laza 190 centijével, így nem volt megerőltető a felfelé pillantás. Bár, ez őrültség. Ha merev nyakkal is, de őt kellene bámulnom egész nap, nem panaszkodnék.

            - Akkor… jó éjt! - megszakítva felé intézett pillantásomat, közeledve adtam egy puszit az arcára. Atya ég, rajta még inkább érezhetem azt a kábulatba ejtő illatot, mint a kabátján. Orrom hegye lassan simította végig arccsontjának vonalát, addig is megtelve az ő feromonjával.

Újra szembe kerültünk, sőt még közelebb, mikor fellépett az első fokra, így újra felém nőtt. Pillantását állva fokozatosan emelkedett fejem is. Ő szintén egy selymes puszit nyomott az arcomra. Igen, ez az! Kezd kiürülni a táram, szóval kell az illattartalék. Mélyen magamba szívtam, amennyit csak tudtam. Orrom pólójának széléhez ért, majd újra a fényben játszó szemeit láttam.

            - Jó éjt. – lágyan végigsimította puha kezével arcom vonalát. Ahol ujjai elhagyták bőrömet, minden egyes pórus apránként bizseregni kezdett.

Lelépett a lépcsőről, zsebre vágta kezét és komótos léptekkel elindult. Én csak ott álltam és szememmel követtem lépteit. Féltem, hogy zakatoló szívem felriasztja a tábor alvóit. Olyan nagy ütemben dobogott, úgy éreztem már a vállam is belerándul. Egyszer csak visszapillantott és féloldalas, csibészes mosollyal ajándékozott meg így késő estére.

            Mikor eltűnt a sötétben, minden porcikámat beindítva, felmentem a lépcsőn és próbáltam minden nesz okozása nélkül belépni lakosztályomba. Lassan becsuktam az ajtót, s háttal neki dőltem. Elégedett mosollyal álltam ott pár percig, majd ágyba húzott az álom és a holnapi nap utáni vágyódásom, amikor is újra láthatom Őt.

Következő ajánlott:

Matt: 4. fejezet