d.5

            

    - Szóval, átköltözöl. – nem akartam sokáig ecsetelni ezt a témát Cam-nek, de attól tartok muszáj lesz. Mégis, mivel magyarázhatnám ki minden fontosabb részlet kihagyásával a történetet? Félek, nem elégszik meg szimplán a költözés egyszerű bejelentésével. Gondolkodó arcát, melyet nem sokszor látja az ember, rám vetette és kifejtendő kérdést tett fel:

            - Melyik csajjal cserélsz? Én nem voltam jó lakótárs? – egyre több kellemetlen kérdés. Egyrészt nem csaj az illető, másrészt pedig ez alatt a rövid idő alatt is alig találkoztam Cam-mel. Én többnyire Matt-tel voltam Cam-et pedig alig találtam itthon, amikor én is itt voltam. Nem ismertem, nem is beszéltünk sokat. Jobban mondva ő pletykázott és mesélt. Nem is bántam, hiszen így ő ad magából többet. Én kiismerhetetlen maradtam. Viszont most attól tartok, hogy ez a védőbástya hamarosan darabjaira hull és felfedi belsőmet.

            - Nem erről van szó, Cam – léptem oda bőröndömhöz és leültem az ágyra – nem veled van a baj, hanem azzal a személlyel, aki idejön. – ahogy kimondtam ezeket a kicsit sem megnyugtató szavakat, láttam Cam arcán az aggodalom és kétely jeleit.

            - Ezt, hogy értsem? Valami beteg állattal fogok együtt lakni? – még ha az is lenne, sem találkoznátok sokat.

            - Nem, nem dehogy. Rosszul fogalmaztam. A srác, aki ide…

            - Srác? Úgy érted egy pasi lesz a szobatársam? – villantak fel szemei. Na, ebből nagyon rosszul fogok kijönni.

            - Nos, ő… meleg. – félve ejtettem ki a szavakat, mintha a meleg szó engem is leforrázna. Égett a gyomrom és a torkom. Képes arra, hogy kiboruljon, vagy ő egy buzit is képes lenne „helyre rázni”?

            - Na, ne már. Ez most komoly, Demi? – lelombozódott a hír hallatán, de nem jelentkezett semmiféle vulkáni kitörés vagy ordító hurrikán. A szerencse, hogy ezt a részét fogta meg a dolognak és nem a másik végét, mely rám vonatkozik, miszerint én viszont egy ereje teljében lévő, 100%-ig férfi társaságában fogom eltölteni a tábor elkövetkezendő éjszakáit.

            - Tudom, hidd el. Sajnálom, hogy így alakult. – próbáltam megbánó arcot vágni, de sikertelenségem miatt inkább a fürdőbe mentem, hogy még egyszer átnézzem, mindenem meg van-e. – Nem értem, hova ez a nagy átrendezkedés. – tereltem tovább a szót, némi füllentés kíséretében. Annyira lefoglalja a tény, hogy egy homoszexuális partnere lesz, hogy máson nincs is ideje agyalni.

            - Hát, majd csak kibírom valahogy. Remélem, azért összefutunk még. – hát, a remény hal meg utoljára. Kiléptem a fürdőből s ekkor visszatért a nem várt mélyen gondolkodó arckifejezése. Ne erőltesse meg magát! Légyszí, Cam, ugye nem jöttél rá?!
            - Várj… - ne! – Akkor te kihez kerülsz? – ráncolt homloka újra a bizonytalanság pereméhez sodort. Kész, végem. Kezdhetem elregélni, hogy pasival leszek és, hogy ebbe mind önszántamból mentem bele. Te jó ég! Ha belegondolok, még csak nem is kérettem magam, nem mutattam semmi bizonytalanságot. Elsőre belementem, hogy szobatársak leszünk Matt-tel. Oké, nem gondolok bele.

Pár halk nyökögés hagyta csak el a számat, de ekkor kopogás hallatszódott az ajtón. Cam gyorsan odalépett, s mielőtt kinyitotta volna az ajtót, buja hangon szólt hozzám:

            - Erről még tárgyalunk, csajszi. – bólogatott nagy vigyorral az arcán. Csúcs. Már alig várom. Bár lehet, hogy meg kéne ragadnom az alkalmat és a nyitott ajtón észrevétlenül kisurranni. Úgyis már pár perc múlva öt óra. Ekkor kellene elfoglalnom új lakosztályomat és találkoznom Matt-tel.

Ez a pillanat hamarabb el is jött, mint vártam volna. Ott állt az ajtónak támaszkodva, kezeit zsebre vágva. Mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy én megyek? Jaj, most aztán tényleg végem, de még előbb pár kínos jelenet főszereplője lehetek.

            - Helló. – huncut mosollyal mérte végig Cameront, aki hirtelen már fel is vette a csábos nő szerepét. Nem tudom, mit kívánnék jobban: azt, hogy ne rajta legeltesse már a szemét, vagy azt, hogy észre se vegyen, és ne derüljön ki túl sok minden.

            - Helló, Idegen. Miben segíthetek? – csillogtatta meg kéjes mosolyát Cam.

- Tudod, az idegen most elrabolja, a barátnődet. De ne szólj róla senkinek! – kacsintott. Oké most már vegyél észre!

- Hogy kerülsz ide? – kétségbeesésemben ezt a nem éppen kedves fogadtatást hadartam el.

- Szia! – ahogy észrevett és rám pillantott, arcán őszinte, angyali mosoly jelent meg. Hogy mennyi minden váltakozik pár másodperc alatt benne! Egyszer egoista, macsó másszor meg lágyan ölel mérhetetlen kedvességével. Egy kicsit megnyugtatott, a tudat, hogy én mind a kettőt ki tudom hozni belőle.

Pár pillanatig így meredtünk egymásra, majd újra idegesség tört rám, mikor Cam megtörte a csendet:

       - Várjatok… akkor ti lesztek egy szobában? – lassan tagolta a szavakat, jelképezve a leeső köveket, melyek nélkül már felfogta a helyzetet.

            - Nyugi, te is kapsz szobatársat, nem leszel egyedül. Egy belevaló férfival kell megosztanod a szobád, ha nem gond... – elfojtott vigyorral próbáltam nem felröhögni Matt szokásos ördögi poénjain, amik nekem nagyon is bejöttek.

            - Jaj, ne is mond már hallottam róla. Azonban Demi azt elfelejtette közölni, hogy ilyen pasival fog eltölteni nem kevés éjszakát. – amint felém fordult, azonnal arcomra fagyott a kezdetleges mosoly. Mondtam én, hogy Cam nem fogja kihagyni a kínos pillanatok okozását. Gondolom, irigyel egy cseppet, ha így kihangsúlyozta, hogy „ilyen”. Az, hogy még több időt tölthetek Matt-el, csak büszkeséggel töltött el. Nem őt szégyelltem, hanem magamat Cam előtt.

            - Csak nem akarta, hogy féltékeny legyél. Szerintem kedves volt tőle. – játékos pimaszsága újra a felszínre tört, ezennel Cam-nek irányítva. Mielőtt még hevesebb szócsatába keveredtek volna, megfogtam bőröndömet és az ajtó felé kezdtem húzni:

            - Oké. Jól van, csak nyugi. Igen, odaköltözöm hozzá, ugyanis Jo-nak, a meleg srácnak is bejött Matt. – hadartam Cam-nek, hogy minél hamarabb túlessünk a dolgokon. – Ezért Jo lesz egy lánnyal, veled. Nem lesz nehéz azonosulnia. Kedvelni fog. – beszéltem össze-vissza. Menni akartam már, de még megálltam Cam előtt és elköszöntem tőle:

            - Örülök, hogy megismertelek. – túloztam, de ez most kellett. – Majd még találkozunk, Cam. – mosolyogtam rá. Ő érthetetlen módon megölelt. Látszik neki ez a dolog nem jelent sokat. Vagy azt hiszi, hogy öri barik leszünk? Mind egy, lényeg, hogy ismételten kimaradt a kiborulás, részéről.

Matt előre engedett az ajtóban, de ekkor még Cam utánunk szólt huncut hanglejtéssel:

            - Aztán jól viselkedjetek. – utolsó szavait már elnyomta az ajtó becsapódása, mely kioltotta idegességemet. Nagyot sóhajtottam, de ekkor újabb meg nem értett kérdés tört fel bennem.

            - Nem úgy volt, hogy én megyek 5-re? - lehet, hogy nem volt túl kedves a kérdésem, de meglepett, hogy egyszer csak megjelent. Túl sok meglepetést okoz, amire nem tudok felkészülni. Így is egy tornádó csigájában kavarogtam a bennem keltett zavarodottság miatt.

            - Nem. Úgy volt, hogy 5-kor találkozunk. – a lépcső előtt felkapta bőröndömet, hogy segítsen levinni.

            - Jó, mind egy. – mikor leértünk és letette, illedelmességből megköszöntem. Valahogy most pont nem az őszinte hálálkodást éreztem legbelül. Összezavar minden egyes szavával vagy elég egyetlen pillantás, amit nem tudok hová tenni. És ezeknek száma csak még inkább sokszorozódni fog, hiszen egész nap vele leszek, nem mintha bánnám, de ez így nagyon nehéz lesz. Tehetetlenségem egy újabb szúró megjegyzéshez vezetett, mikor a most már közös házunk ajtaja előtt álltunk.

            - Akár Cam-mel is lakhatnál egy szobában. – megtorpantam, mintha ezzel még lehetőséget adnék neki arra, hogy visszamenjen hozzá. Olyan természetesen adtam elő, ami már éppen a féltékenységemet hozta felszínre.

            - Féltékenység? Na, jó megszánlak… Veled maradok. – jaj, ne már. Te is tudod, más a felállás, szívem.

            - Úgy emlékszem, aki szívességet tett a másiknak, az én voltam. És nem vagyok féltékeny. – vagy de?

            - Ha ennyire kihangsúlyozod, akkor biztosan az vagy.

            - Aki féltékeny az maximum Cam. Szegény. Biztosan jól ellettetek volna. – erről inkább egyikünk se képzelegjen.

            - Az biztos, hiszen isteni társaság vagyok, ezt te tudod a legjobban.

            - Na, akkor még most döntsd el. – ott meredtem az ajtó előtt, egy tapodtat sem mozdultam. Tudom, hogy nem cserélne és választaná őt, de akkor is most valahogy visszafoghatatlanul tomboltam legbelül. Nem tudom, mikor jó és mikor rossz értelemben. Másodpercek töredéke alatt hullámzott bennem.

            - Maradok nálad. Nem szeretem a lányokat megríkatni.

            - Szegény Jo, - megfogtam a kilincset – vele miért tettél kivételt? – lehet ez már nem volt olyan vicces a számára, de most aztán nem tudtam elfojtani a gonosz szavakat sem.

            - Azt mondtam, LÁNYOKAT. – jól kihangsúlyozta. Mondtam, hogy gáz a téma. Hagytam is, itt már megálltam.

Végül mikor beléptem a házba, a pár órája történtek egyből ellepték gondolataimat, sőt, ahogyan az ágyra pillantottam, mintha tisztán látnám a képet, ahogyan Ő és én… Az a csók, Istenem! Mintha mézet cseppentenének minden egyes porcikámra, édes zamata úgy járta át mindenemet. Felejthetetlen, de mégis felidézhetetlen. Nem tudom azt mondani, hogy még most is ott ég íze az ajkaimon. Bárcsak érezhetném, és akkor nem kívánkoznék ezer s még ezer csókja után. Ha felidézhetném, akkor nem sóvárognék érte, hanem akkor lenne valami, amit magamon érezhetek, amiről ábrándozhatok. De Ő egyszerűen képes a pillanat hevéért éltetni, amikor kikapcsol az agyam és megszűnik a világ. Eléri, hogy a jelenben éljek és az idő minden egyes másodpercében csak rá gondoljak és egyre és egyre több kelljen belőle.

            - Akkor én el kezdek kipakolni. – elmém sötét részéből való menekvés után gondoltam lesz valami hasznos, ami leköt.

            - Nyugodtan. Segíthetek?

            - Most egyelőre nem, köszi. Majd szólok. – jobb, ha kicsit „elválok tőle”. Mondom ezt most, mikor még többet leszünk együtt.

            - Oké. Ha kell egy létra, akkor szólj. Szívesen felemellek. – az a szokásos zsibbasztó mosolya jelent meg arcán. Most légy erős, Demi.

            - Igen, gondolom, de megoldom, köszi. – próbáltam lerázni a dumáit és nem visszavágni valami beindító gondolattal.

            - Ne erőltesd azt, ami nem megy: nem kell ellenkezni. – de látom, nem is kell olyat mondanom. Hozza Ő azt magától is.

            - Hát, persze. – zárjuk ezt le, mert a végén tényleg nem fogok ellenállni.

            A szoba közepén lévő franciaágy egyik oldalához húztam bőröndömet és az állandó használatba vett cuccokat a kis éjjeliszekrényre pakoltam. A próbálkozás, miszerint lekötöm zaklatott gondolataimat, azonnal szertefoszlott, mikor elképzeltem, hogy egy ágyban fogok vele aludni. Bár, nem hinném, hogy menne az alvás, tudva azt, hogy ott van mellettem. Másra már nem is merek gondolni, inkább egy képkockát sem kezdek el lefesteni magamban. Éreztem, amint görcsbe rándul a gyomrom, ami ébresztő jelként szolgált bambulásomból. Kivettem a tisztálkodási szettemet, gondoltam elhúzódok a fürdőbe, addig sincsen a szemem előtt Matt. Bár, hatástalan. A gondolataimban annál inkább. Hiába képzelgek róla, ez így nem az igazi. Mármint, pár órája még szenvedélyesen csókolóztunk, most meg szótlanul „élvezzük” egymás jelenlétét. Nekem ennyi is éppen elég, tudva azt, hogy itt van, de most valahogy ez inkább frusztrált. Frusztrált a tudat, az érzés, amik még csak véletlenül sem akartak végállomásra érkezni. Mindig zsákutcába keveredtek, ahonnan visszafordulhatsz, de tudod, hogy megjártad azt az utat. Lábad nyomai ott mélyednek az úton és nem törölheted le őket. Velünk kapcsolatban is hasonló a történet. A két alkalommal is megtörténő csókunkat nem feledhetem el. Az első után még mondhatnám, hogy Jo-nak játszottuk kapcsolatunkat, oké, ráfognánk arra. De a másodikat senki nem követelte meg, csak és kizárólag a tomboló vágyak és korlátozhatatlan érzelmek törték át a gátat. E mellett nem lehet eltekinteni és folytatni a kapcsolatunkat csintalan szócsatákkal, melyet felszínre hozták az egymásban keltett tetszést. A baj az, hogy nekem már egyszerűen nem csak tetszik, nem csak egy pasi ideál, akit el tudnék képzelni magam mellé. Ő az egyetlen, aki iránt úgy vonzódom, hogy az már fáj. Fájdalom ez, hiszen nem mehetek oda és nem teperhetem le, pedig megtenném. Szó nélkül, de korlátoz a hatalmas kétség, a bizonytalanság. Ilyen rövid idő alatt már szinte mindent megkapott belőlem, kivéve egy dolgot. Félek, hogy már nem tudnék újat adni, félek, hogy utána már nem lennék álmai nője. Igen, pontosan ezt mondta. Még most is hallom azokat a szavakat, melyeket olyan őszinte hangon keltett életre, hogy én azonnal elhittem. Nem bírok magammal. Vajon azért, mert ennyi ideig nem kellett egy lányra várnia és ez már szokatlanul sok idő? De, hiszen azt mondta, hogy nem csak egy kaland vagyok neki. Ezt így tisztán kimondta, de én… én már nem tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva és őszintén szólva, nem tudok még ilyen szinten bízni benne.

            Ki-bejárkáltam, mert mindig elfelejtettem valami kis apróságot. Szétszórtságom és elfűzetlen gondolataim egyre jobban dühbe gurítottak. Most már komolyan ott tartottam, hogy jobb lett volna tényleg el se jönni ebbe a nyomorult táborba. Ha most otthon lehetnék, a megszokott kerékvágásban pörögne az életem. Minden nap vívás, edzések, versenyek. Egyszerűbb lenne minden és nem szorulnék két tömör és törhetetlen fal közé. Az érzelem és az ész párbaja lezáratlan és egyenlő. Bárcsak egy képzeletbeli tőrt ragadhatnék és szétzúzhatnám valamelyiket. Vagy csak hagy ölthessem magamra versenyruhám és hagy törjön ki belőlem a kegyetlen ellenfél, akit mindig tökéletesen adok elő a párbaj közben. Levezetném a feszültséget és máris jobb lenne, de sajnos erre most nincs lehetőségem.

            Nagyjából kész is voltam, a bőröndöm az már ki is ürült. Mindent kipakoltam, hogy kéznél legyen, hiszen elég sok időt őröl fel ez a tábor. Látszik is, elhoztam minden fontosabb kelléket, majdnem az egész ruhatáramat, na meg persze ott vannak a sminkek, a kiegészítők, meg az elektronikai cuccok. A fényképezőgépem, a telefonom, kivéve a lap-topomat. Nem hozhattuk el, állítólag tiltja a tábor szabályzata. Miféle régimódi hülyeség ez! Na, mind egy. Lényeg, hogy a telefonomat nem kobozták el.

Kimentem a szobába, körülnéztem, minden a helyén, szépen élére állítva. Sokkal otthonosabb lett a szoba. Persze, hiszen most már az egyhangú sötét, fiús cuccok mellé betársultak a színes, csajos dolgaim.

Gondoltam, az a nagy üres bőrönd ne legyen láb alatt, felteszem a szekrény tetejére. Igen, ez egy szép elképzelés volt, melyet 168 centivel nem tudom, hogy gondoltam. Megálltam a jóval nagyobb bútor előtt, kezemben a táskával és nyújtózó gyakorlatokat kezdtem végezni. Arra nagyon jó volt, de nem jártam sikerrel… magasságomat okoltam. Ott szerencsétlenkedtem pár percig, majd Matt ott termett, kivette a kezemből és egy természetes mozdulattal, szinte csak feltolta a táskámat. Jó, hát így könnyű.

- Könnyebb szenvedni, mint szólni nekem? Nem vagy semmi… - égés!

            - Bocsi. Vagyis… köszönöm. – ez az! Jól csinálod, Demetria. Dadogjál még egy kicsit.

            - Nem haragszom meg, ha megígéred, hogy máskor szólsz. – szóval még inkább legyek rád utalva? Már nem állok a földön. Önállóság nuku.

            - Jó, megígérem. – ereszkedő, megadó hangom mindegyre csak bíztatta őt. Gondolom, így van minden egyes alkalommal.    

            - Remek…

            Hamar elrepült az idő és az óra már a kilencet ütötte. Nem tudom, mitől, de valahogy minden tagomban és csontomban a fáradtság honolt. Gondoltam, egy könnyed tusolás majd felfrissít.

            - Nem bánod, ha elmegyek fürdeni? Vagy te szeretnél előbb?

            - Menj csak!

A törülköző, tusfürdő, fogkefe, fogkrém már bent volt, már csak egy fehér topot meg egy fekete térdig érő cicagatyát vittem be magammal pizsamaként. Megváltam a ruháimtól és beálltam a zuhany alá, mely kellemesen langyos vizet árasztott testemre. A csordogáló víz hallatszódott egyedül, melyek az emlékek fogaskerekét is beindították. A tegnap estére emlékeztetett, amikor ott voltunk a folyónál, és ott ücsörögtünk a sziklákon. Jobban mondva én ültem, ő pedig mellettem támaszkodott. Beszéltünk a családról, az őrült testvérekről és persze a huncut megjegyzések sokaságát körülölelte hangos kacagásunk, mely állandóan jelen volt. Önkénytelenül is mosolyra húzódott a szám. Eddig csak ott álltam, behunyt szemmel a víz alatt. Na, hát tevékeny vagyok, ezt jó tudni. De, nem én vagyok a hibás. Elvette az eszemet, én… én már nem tehetek róla. A felszínen még küzdhetek és mutathatok mást, de ami belül játszódik le bennem, az más. Az érzelmek kavalkádja, mely egyre csak nő és nő, megállíthatatlanul. Na, jó, elég. Egy kicsit túl kell lépnem ezeken és kicsit le kell nyugodnom.

Gyorsan lemosakodtam, letöröltem a vízcseppeket testemről, és magamra öltöttem esti, egyszerű szerelésem. Mielőtt még kiléptem volna, megmostam a fogam, ez által az üdeségem egy kicsit növekedett.

- Ha, gondolod, mehetsz. – cuccaimmal a kezemben nyitottam ajtót, mely mögül kicsit hűvösebb levegő csapott meg a fülledt, páradús után.

- Oké, köszi.

- Ja, de inkább még várj! Nagyon meleg van odabent, hagy szellőzzön egy kicsit. - azt, hogy még eléggé csúszik a padló már nem mertem mondani. Túlzásba már nem akartam vinni az anyai aggodalmaimat. A végén még megkérne, hogy fogjam a kezét, hogy közben el ne essen. És hát, ugye, akkor… mind egy.

- Ahogy akarod, édesem… - mondta kedves gúnnyal. Mintha házaspárok lennénk, és én óva inteném figyelmetlen férjemet a kis apróságoktól. Jól van, visszafogom magam.

- És, mit csináltál eddig?

- Rápihentem az estére.

- Azt most is megteheted. Tudod, mások este aludni szoktak. – persze, te ilyenkor elfoglalt vagy.

- Jól hallottam? Mások? Pontosan… Mások igen. – hogyne.

- Hát, jó. Akkor mihez fogsz kezdeni? – lehetőségeidet figyelembe véve.

- Majd meglátod… - mi? Na, ne! Ugye nem tervezel semmi rosszat?

- Valószínűleg nem, mert én legszebb álmaimat alszom majd.

- Legszebb álmaidat… éled. – kacsintott. Ő hogy képzeli el? Mert, hát párszor már biztosan gondolt rá. Rá és rám… Hagyd abba! Elég!

- Azt hiszem, már mehetsz fürdeni. – kaptam el tekintetem és mutattam a fürdő felé.

- Oké. Addig pihenj te is! – felpattant egy kis fotelból és minden cucc nélkül bement a fürdőszobába. Ja, persze, neki már bent vannak a dolgai.

„Pihenésképpen” megágyaztam. Előkaptam a határidőnaplómat és egy tollat, majd az én ágyrészemre ültem törökülésben, lábaimat betakarva. A mai napot keresgéltem, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Rihanna Who’s That Chick pörgős száma terjesztette be a szobát. Készülékem után nyúltam, s ekkor pillantottam meg Holly nevét a kijelzőn. Már 3 napja nem beszéltem legjobb barátnőmmel. Komolyan, mintha egy másik világban élnék.

- Szia! – köszöntem először vidám hangon.

- Szia, Demi! Na, végre, hogy hallom a hangod. – barátnőm öröme engem is elárasztott. – Mesélj, hogy vagy? Jól érzed magad? Ugye, van, ki szórakoztasson helyettem? – jött egy halom kérdés.

- Nálad jobban senki sem tud. Annyira jó lenne, ha itt lehetnél. – kevés program van, amiben nem együtt veszünk részt. Szükségem volna rá.

- Nekem is hiányzol. De, ugye azért nem unatkozol? – érdeklődött jóllétem felől. Belegondolva, eddig unalomnak semmi jele és ezen túl főleg nem is lesz. De, nem kezdhetek el regélni Matt-ről. Biztosan meghallaná, bármikor kijöhet.

- Végül is, annyira nem gáz…

- Vannak jó pasik? – kacérkodott. Egy biztos van.

- Nem tudom, vagyis…

- Szóval? Összeismerkedtél valakivel? – emelkedett hangja.

- Van egy-két ember, akivel már kicsit összehaverkodtam. – igen. Összehaverkodtam Cam-mel, és – csak mellékesen - egy szívdöglesztő pasas a szobatársam. Amúgy, semmi különös.

- De, kérlek, mesélj te! Mi újság a csapatban? – tereltem a témát a vívásra.

Hosszú percekig informált az otthoni helyzetről, az edzésekről, Charlie mester szigorú szokásairól, na meg persze az ottani fiúkról. Közben naplómba firkálgattam, bevéstem néhány fontosabb időpontot. Jókat kacarásztunk, beszélgetünk. Jó volt végre, beszélni Holly-val, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy Matt nevét díszítgetem egy üres lapon. Jesszus! Én észre sem vettem. De, én végig figyeltem Holly-ra, pontosan tudom mi volt a téma. Agyam nem mindig használt, hátsó szegletét is ő tölti ki? Hú, ez elég kínos, még így magam előtt is. Próbáltam visszakapcsolódni a beszélgetésbe és barátnőm csilingelő hangjára figyelni, de ekkor lenyomódott a kilincs. Matt félmeztelen felsőtesttel és a dereka köré csavart törülközőben sétált ki. Éreztem, amint elakad a lélegzetem és egyre lejjebb esik az állam. Megakadályozhatatlanul is végigsiklott rajta pillantásom. Olyan tökéletes teste volt! Nem volt túlgyúrva, nem volt egy kétajtós szekrény. Éppen annyira volt izmos, hogy az minden nőt levegyen a lábáról, ha eddig még nem sikerült volna.

- Ja, te itt vagy… Bocsi. – halkított meglepettséget játszó hangján, mikor meglátta a telefont a kezemben. – Csak egy felsőért jöttem. – suttogta, majd visszament.

            - Demi? Demi, itt vagy? – hangosodott ki elfeledett barátnőm hangja a kezemben.

            - Ja, igen, persze… Őőő, bocsánat… mit is mondtál? – zavaromban makogtam össze-vissza. A nyitott füzetben látva nevét, gyorsan összecsuktam és ledobtam az éjjeli szekrényre. Nem állok könnyű éjszaka előtt.

            Megnyúlt telefonbeszélgetésünk után, már Matt is végzett a tisztálkodással. Egy fehér póló és egy térdig érő, laza sötétkék gatya volt rajta. Haja természetes, zselé nélküli formáját vette fel. Nem volt beállítva, de így is igazán jól állt neki.

            - Nő a házban… Ez tetszik. – hatalmas vigyorral az arcán konstatálta, hogy már megágyaztam. Ennyit erről, a „nem teszek úgy, mint egy frissen házasodott feleség” viselkedésemről.

Lefeküdt az ő részére, majd pár másodperc múlva felpattant, felkarolta párnáját és takaróját, majd ledobta őket a földre. Eligazgatta az ágyneműket, majd visszaült mellém.

- Te a földön alszol? – én azt hittem, és már teljesen felkészültem az első álmatlan éjszakámra, melyet mellette töltök el.

- Igen. De nem is baj. Jót tesz a hátamnak. – furcsálltam ezt a hozzáállást. Szerintem ezt csak úgy mondta, de tényleg nem is baj, legalább valahogy kialszom magam.

- Értem. Persze, ahogy neked jó. – kis aggódó feleség újra szerepében. Hát, ez már engem idegesít.

- Ahogy nekem… igen. – dünnyögte magában alig hallhatóan.

- Szóval, akkor, mit szeretnél csinálni? Azt mondtad, majd meglátom. – lehet, hogy kár volt emlékeztetni rá. Közben feljebb húzódtam az ágyon, az ágytámlához támaszkodva. Ő váratlanul újra felpattant és kiemelt a szekrényből egy tasakot. Újra leült az ágyra, törökülésben, majd kinyitotta a tokot, mely fehér kártyákat rejtett. Összekeverte a lapokat, az ágytakarót egyenesre simította és osztani kezdte őket. Azt hiszem, pókerezéshez készítette elő a terepet, de én nem tudok ilyet játszani. Nem értettem, miért ilyen biztos a dologban. Arca elszánt volt az izgalomtól. Sajnálom, de le kell hervasszalak.

- Ő, mi lesz itt? – érdeklődtem.

- Vetkőző póker… - továbbra is az osztásra koncentrált, fel sem tekintett rám, így nem láthatta ledöbbent arcomat. Mikor minden lap a helyén hevert, felvette az övéit és figyelmesen szemlélte azokat.

- Nyugi, hagylak majd nyerni, hogy élvezkedhess. – az jó lenne. Kérnék még egy ilyen kilibbenős félmeztelen felvonulást.

A fejjel lefelé terített lapokra vetettem szemeimet. Némely kártya hátulján oda nem illő domborulatokat fedeztem fel. A fény kicsit meg is világította az alig látható színeket, mely felfedte előttem az igazat, őt pedig lebuktatta csalásáról. Azoknak biztosan ott a helyük? Vagy másért szorongatja úgy a neki jutott lapokat? Hát, ez nálam nem jön be, szivi.

            - Hú, ma este valaki vetkőzni fog. – mondta csábos hangon, miközben továbbra is a lapjait figyelte. – És az nem én leszek. – hirtelen rám pillantott a kártyák mögül.

            - Előtte elmondanád a szabályokat? – ha már itt tartunk, akkor bele kell, menjek a játékba. Nem fedhetem fel a megjelölt lapokat. Abból már az is gyanús lenne, hogy honnan látom én azokat az apró pettyeket, amik éppen csak elütnek a kártya mintájának a színétől.

            - Persze. – bele kezdett az utasítások, szabályok alapjaiba. Figyeltem, tényleg, de nem igazán értettem a lényegét. Elmondta miért ennyi lap, mikor kell bedobni és mikor húz az ember. Ő közölte velem, inkább az én agyam nem volt ehhez elegendő kaliberű. Félek, hogy tényleg nekem kell majd megszabadulnom a felsőmtől, de azért reménykedtem egy picit abban, hogy a sors szerencsével áld meg, ha már a pókert nem sikerült túlzottan elsajátítanom.

            - Érted? – hát, őőő…

            - Csalni, hogy lehet? – vagyis, te hogy csináltad?

            - Ez nem olyan játék. –persze. – Na, akkor kezdjük.

Elindult a csata. Én láttam a legjobb lapokat, ő pedig valahogyan kipuhatolta a megjelölteket. Az én részemről a látás most nem ért semmit, hiszen hamarosan be kellett dobjam a sikertelen kártyákat. Elérkezett az én időm.

            - Tetszik ez a játék. – szerintem most nem ez a fő okozója az örömödnek. – Na, figyellek. – vett fel kényelmesebb pozíciót, úgy, hogy könyökére támaszkodott háttal az ágyon. Ne már! Nem fogok sztriptízelni neki!

            - De, ez nem ér. Én most játszottam először. – próbáltam kihúzni magam a feladat alól.

            - Majd a kudarcok megtanítanak. – önelégülten vigyorgott. Nehogy azt higgye, hogy ennyitől megijedek.

            - Na, jó. – felálltam és megváltam felsőmtől. Nem volt gáz a helyzet, mindent takaró sport melltartó vagy inkább top volt rajtam. – De ne csak én vetkőzzek. – tettem csípőre a kezem. – Első alkalommal tehetnél kivételt. - ha én is, ő is.

            - Ha én is el kezdek vetkőzni, itt nincs megállás. – lassan ő is felállt az ágyról és kibújt pólójából. Újra felfedte előttem tökéletességét. – Én szóltam…

            - Pedig muszáj lesz. – nem szabadott sokáig beleélnem magam a látványba. Akaratlanul is, eszembe jutott, hogy sok lány látta már így és mind ugyanígy olvadozhatott magában. – De ha, akarod, szólhatok Cam-nek.

            - Nem lehetsz ennyire elérhetetlen… - ő kivel beszél?

            - Elérhetetlen? Egy napi ismeretség után lecsókoltál, sőt kétszer is, szinte egymás után… - fakadtam ki. A belőlem kitörő láva felégette minden egyes kontrollált eszmefuttatást és nem tudtam megállítani. – És én hagytam… - halkabb tónusú hangon folytattam, s közben lesütöttem a szemeimet.       

            - És még milyen jó, hogy hagytad. Most ellenem vagy magad ellen harcolsz? – erre a kérdésére felkaptam a fejem. Engem is ugyanez az érzés gyötör legbelül és nem hagy szabadulni. Szívemet csavarja és az érzéseimet gátolja. Ezek szerint, látja, hogy most nem állok stabil talajon.

            - Én… nem tudom. – majdnem könny csordult szememből, én legalábbis úgy éreztem. Féltem, hogy egy pislantás és összedőlök, mint egy kártyavár.

            - Jól van, igazad van, mint mindig… Bocsáss meg, túl gyors voltam. – megfordult, visszahúzta pólóját és összeszedte a kártyákat az ágyról. Néma csend honolt, míg ő újra a tokba helyezte őket, s míg én újra összekovácsoltam kóborló és csapongó érzelmem darabjait.

Én is visszavettem felsőmet, és mikor már tiszta volt az ágy, odaléptem és félig bebújtam a takaró alá. Gondoltam, lezárjuk a mai nap zavart keltő eseményeit.

            - Még csinálsz valamit, vagy lekapcsolhatom a lámpát?

            - Lekapcsolhatod. – megvártam, míg bezárja szekrényét, s leoltottam a villanyt. Kellett pár perc, mire szemem megszokja ezt a sötét világot, ahol minden sokkal mélyebb színekben pompázik. Hiba volt, hiszen éreztem, amint belerúgott az ágy sarkába és hirtelen lecsapódott a földre. Ó, én hülye liba! Szegényt magára hagytam a koromsötétben, úgy, hogy még fekvőhelye közelében sem volt.

            - Jól vagyok… - adott, nem túl bíztató életjelet magáról. – Asszem.

            - Biztos? – gondoltam, hátha komolyabb a helyzet, ezért az ágy végéhez hasaltam, megnézni, mi történt vele.

            - Persze. – a földről hirtelen elindult az ágy felé. Ő egy biztos helyet keresett, de majdnem összekoccantunk, miközben ő felkönyökölt az ágyra. – Én most összeszerelem magam a fürdőben. – kicsit erőlködve felállt és a mosdó felé vette az irányt.

            - Tudok segíteni? –gyorsan felkapcsoltam a lámpát, nehogy még egyszer baj érje, mert nem lát semmit. Gyorsan utánamentem és megálltam a fürdő ajtajában. Ő a könyökét szemlélte.

            - Á, csak egy… horzsolás. – elég rendesen felsértette.

            - Fertőtleníteni kéne, nem? – aggodalmaskodtam tovább.

            - Hát, ártani nem ártana. Figyi, a szekrényemben, a 3. polcon van egy kenőcs. Azt idehozod?

            - Persze, hozom. – már ott is termettem. Kinyitottam ez egyik keskenyebb oldalú szekrényt. Na, itt kenőcs az nem lesz. Szépen, gondosan hajtogatott pólók, nadrágok és egyéb ruhanemű feküdt egymáson, a polcokon. Nem gondoltam volna, hogy ő is ilyen rendszerető. Ez mindenképpen jó jel. Friss illata újra megcsapott. Jobban bekukkantva felfedezni véltem egyre több Adidas és egyéb márkás holmikat. Hopp, máris a másik jó pont. Imádom az Adidas márkát, hiszen a csapatom támogatója. A másik kétajtósat tártam szét és számoltam a harmadik polcig. Itt voltak már ilyen kozmetikai dolgok, persze minden megtartva férfias aromáját. Meg is volt a gyógyító krém.

            - Na, mutasd. – hajoltam oda sérüléséhez.

            - Megoldom. – meg sem hallottam, már kenegettem is horzsolt bőrét. Szépen, lágyan eloszlattam a krémet, nehogy még nagyobb fájdalmat okozzak. Eléggé sérülékeny volt a bőre. Múltkor is megböktem egy picit, már egyből arrébbhúzódott.

            - Nagyon csíp?

            - Dehogy! Jól csinálod. – rám vette tekintetét sebéről.

            - Akkor jó. – finoman belemasszíroztam a kenőcsöt. Mikor végeztem, megtörültem a kezem a törölközőmben, majd visszabújtam az ágyamba. Vártam, mikor jön, mikor olthatom le újra a lámpát. Már elég késő volt, olyan 11 óra. Bár, tegnap több ideig elmaradtunk. Volt vagy éjfél, mire hazakísért és elaludtam. Csodásan éreztem magam vele. Azt hiszem, ott változott meg egy-két dolog bennem vele kapcsolatban. Valami lángoló érzés, olyasvalami, ami több mint egy egyszerű kaland. Aztán eljött a mai nap, és újra elbizonytalanított azzal a két mennyei csókjával.

            - Köszi, doktornő! – kaptam fel fejem, mikor már ő is a helyén feküdt. Jól elkalandoztam, mint mindig.

            - Ugyan, semmiség. – oltottam le a lámpát. Szemem világa újra más dimenzióba keveredett. – Akkor, jó éjszakát!

            Végre lezárhatom ezt a napot, melynek pillanatai örökre lelkembe fúrták magukat, Matt pedig a szívem legmélyebb zugába költözött.

Következő ajánlott:

Demi: 6. fejezet