Már csak percek voltak hátra az utolsó mérkőzésből. Az eredményjelző táblán világító számok egyre csökkentek, ezzel jelezve az idő fogytát. A hatalmas arénában összegyűlt közönség néma csendben figyelte a pillanatokon belül lezáruló párbajt. Csak a tőrök éles csattogása hallatszódott. Az emberek arcáról lerítt az izgalom. Homlokuk gödreiből lecsorduló vízcseppek sebesen gördültek végig bőrükön majd leestek a mélybe. Volt olyan, kinek arca falfehér lett az izgalomtól, azonban voltak, akik kipirultak tőle. Mindkét csapathoz tartozó rajongótábor csak egyetlen pontot akart a győzelemhez, hiszen döntetlen volt az állás. A négytagú zsűri szüntelenül koncentrált a két versenyző gyors mozdulataira. Elmosolyodtam. Mintha bármit is észlelhetnének azokból a követhetetlen mozdulatokból. Erre találták ki az elektronikus gépeket, amik ha találatot észlelnek, sípolnak. Ha az én szememmel látnának, ezekre nem lenne szükség. Én is rámeredtem a két vívóra. A sisak fedte arcukból csak két szempár látszódott. Az utolsó pillanatokban is még erősen figyeltek saját és ellenfelük mozdulatára. Az elmélyült csendet egy hangos sípszó szakította félbe. Ez a hang most nem egy találatot, hanem az időt leteltét jelezte. Felpillantottam a pixelek ezreiből álló digitális táblára, ahol a két csapat pontjai egy az egyben megegyeztek, tehát a mérkőzős még nem zárult le teljesen. Ebben az esetben kerül sor egy végső párbajra, ahol a két csoport egy-egy legjobbja vív meg egymással.
Társam csatlakozott a várakozóban lévő többi vívóhoz. Odaléptem hozzá és kezet nyújtottam neki. Levette sisakját, majd ő is így tett. Arca verítékezett a fáradtságtól és a kimerültségtől. Bőrének pórusai kitágultak, így teret nyitva a folyadék távozásának. Elismerően és mosolyogva néztem szemébe. Meglepett reakciója. Mélyen a szemembe nézett és csak ennyit mondott: „Hajrá.” Majd továbblépett és leült a padra. Tudtam mire gondol. Mindenki jól tudta, hogy az utolsó párbaj jelöltje én leszek. Mély levegőt vettem és elindultam összepakolni felszerelésemet. Közben elmém egyre csak ezt a buzdító szócskát hajtogatta: hajrá. Tudtam, hogy ez fontos a csapatomnak és persze nekem is. Ez a torna az év legjelentősebbje, hiszen ez a megyei mérkőzés. Az innen továbbjutók vívnak meg az országos címért. Az izgalom jelei csak mérsékelten jelentkeztek. A vállamon akaszkodó felelősség csak még inkább a győzelemre sarkallt. Bíztam magamban. Illetve, máshogy kell fogalmaznom. Hittem képességemben. Az sosem hagy cserben. Bárcsak néha én hagyhatnám el őt. Belegondolva, hogy minek köszönhetem a vívásban elért sikereimet, nos, nem minden esetben gondolok magamra. Az átlagnál fejlettebb reflexem és látásom nagyban segít karrierem építésében. Vajon, ha társaim igazán ismernének, ugyanúgy elismernének? Azonban azt is tudom, hogy amint a pályára lépek, énem megváltozik.
A bennem zajló elmélkedések sokaságát a már jól ismert hangos sípszó szakította félbe, ezzel adva jelet a szünet végére. A tőlem „messze” ülő ítélő bíróság mellett megjelent edzőm. Az egyik zsűritaghoz hajolt. Ajkai mozgása szerint az én nevemet ejtette ki. Nem vagyok szájról olvasó, de ezt még látatlanul is tudta az ember. Felálltam és belekezdtem pár bemelegítő mozdulat elvégzésébe a párbajom előtt. A fejemből ekkor már próbáltam mindent kizárni és csak feladatomra koncentrálni. Részben sikerült is, ám ekkor egy masszív kéz érintette vállam. Bölcs edzőm volt, akit előző pillanatban még a távolban láttam. Bár, nálam a távolság kissé relatív fogalom. Mély szemüregében ülő sötétbarna szemei rám szegeződtek, de tekintete lágyságot sugárzott. Idős kora ellenére igen jól tartotta magát Charlie mester, de azt hiszem, ha én tölteném be a tükör szerepét, egészen mást látna.
- Demi, - szólított meg - eljött a te időd. A hangjában lévő bizalom nagyon meghatott. Ezek szerint a jövő zenéjét én komponálom. Minden rajtam múlik.
Megvárta, míg teljesen felöltöm szerelésem, majd átnyújtotta a sisakomat. A keskeny sávból egy utolsó pillantást vetettem rá. Ekkor már szemeiben a kemény edző imidzse köszönt vissza enyéimbe.
Demetria Branch. – szólított a bíró. Megmarkoltam tőröm, majd elindultam a pástra. A 14 méter hosszú vívótér szélesedett lábaim alatt. A középvonalhoz érve szembeálltam ellenfelemmel és – tiszteletünk kifejezéseképpen – magasba emeltük fegyverünket. Ezután a bíró és a közönség felé tettük meg ugyanezt a gesztust.
Felvettük alaphelyzetünket és vártuk a kezdést biztosító jelet. Az előttem álló lányt szemlélgettem. Magassága valamivel meghaladta az enyémet, ami látszólag táplálta önbizalmát. Egy újabb mosoly virágzott arcomon. Még szerencse, hogy senki sem láthatja. Keze kissé remegett. Egyensúlyát ide-oda váltotta egyik lábáról a másikra. Izgulsz, csajszi? Van miért. Ez már az a bizonyos másik én. Az, amelyik tudatában van profizmusának és teljes mértékben magabiztos. Ilyenkor fel sem merül az a bizonyos bűntudat, ami eddig gyötörte elmém. Ekkor már nem lelkem, hanem szemem uralja a terepet.
Rajtot kiáltott a bíró, természetesen franciául. Támadó állásban helyezkedünk el és megkezdtük a tőrrel való játékot. Be kell, valljam, hogy nem volt lassú a lány. Kivédte az eddigi összes szúráspróbálkozásom. Addig, amíg én vagyok a kezdeményező, neki csak a védekezés marad.
A tőrök éles hangja betöltötte a hatalmas területet. Először éreztem és nem pedig láttam a rám meredt szemek tömegét. Most csak egyetlen szempárra kellett koncentrálnom. Túl sokat pislogsz, lemaradhatsz. Egy gyors mozdulattal előrelendültem és eltaláltam ellenfelem törzsét. Kabátjának felülete kissé behorpadt. Az elektronikus táblán csapatom neve mellett megjelent egy 5-ös szám, mely szimbolizálta az első találati pontot. Újra támadóhelyzet felvétele következett. Mozdulataink gyorsultak. Egy hosszú menet után szúrni próbált, de hátrahőköltem. Ezzel a mozdulattal előredöftem, mely szintén elérte plasztronját. Újabban szereztem 15 pontot. A közönség egy része, mely nekem szurkolt egyszerre tapsolt és fütyült. A bíró lecsendesítette a tömeget, majd jelezte, hogy álljunk be. Már csak a tus hiányzott és nyertem. A kikukucskáló szemek mostanra már bizonytalanságot mutattak. Sűrű szempilláin összegyűlt víz jelt adott fáradalmáról. Az én lábaim is kezdtek zsibbadni, de most nem ez volt a fő tényező. „Eljött a te időd.” Élesedett edzőm hangja gondolataimban. Ez erőt adva biztosította a 3. pontot, ami már a győzelem pontja volt. Ekkor már felállva ujjongott és tapsolt a közönség. Hozzátartozóim heves integetése megtörte figyelmem és ráébresztett a párbaj végére. Lehúztam fejvédőm és kezet nyújtottam a lánynak. Gratulációja, legalábbis én úgy éreztem, őszinte volt.
Letérve a vívásra kijelölt helyről hatalmas mosollyal az arcomon távoztam és futottam barátaim felé, kik szintén boldogsággal fogadtak.
- Szép volt, Demi. Jó voltál. – csengtek a dicsérő szavak minden oldalról.
- Büszke vagyok rád. – borzolta össze hajam Charlie edzőm.
Az akkori perceket nehéz lenne leírni. Mind az eredményhirdetés, mind az, hogy együtt állhattunk a dobogó legfelső fokán, eszméletlen és fantasztikus érzéssel ajándékozott meg.
Egyedül az aranykupáról visszaverődött csillogás bántotta szemem, de abban a pillanatban még ennyi nekem is belefért.
Következő ajánlott:
Demi 2. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése