Reggel rövid idő alatt helyre pofoztam magam. Gondosan felzseléztem a hajam, kiráncigáltam egy fekete nadrágot és egy sötétszürke felsőt a szekrényemből. A behajtogatott ruhák ez által kiborultak. Én felmarkoltam a ruhakupacot és visszagyömöszöltem a helyére. Szűkös időm nem engedte, hogy gondosan összehajtogassam őket, így igénytelenebb módszerhez kellett folyamodnom. Ha lenne anyám, most biztos megkapnám, hogy milyen nemtörődöm vagyok, de hát nincs! Éljenek az egyszülős gyerekek! Behajigáltam minden cuccomat a táskámba, és felkaptam a hátamra. Kikapcsoltam a magnómat, nehogy felfalja az összes áramot, amíg nem vagyok itthon. Becsuktam az ablakomat és elérkeztem az utolsó művelethez: a megszokott parfümömből fújtam magamra, csakhogy Jake be tudjon mérni engem. Ha ez rajtam van, akkor fix, hogy nem találkozok vele. Visszahelyeztem az üvegcsét a helyére, és kiosontam a szobámból. A kilincs jéghideg volt, meg voltam bizonyosodva arról, hogy este senki sem fogdosta.
Lesuhantam a lépcsőn, közben pásztázva a családi bekeretezett képeket a falon. Volt olyan fotó, ahol komolyan nem ismertem fel magam. Ciki lenne, ha nem tudnám megmutatni valakinek, hogy melyik is vagyok én. Gondoltam már rá, hogy alkoholos filccel felírom az összes képre, ki-kicsoda. De elég vicces lenne, ha minden képen ott díszelegne: Jake, Matt, Apa. Szerintem én is frászt kapnék tőle. Milyen gyökér családnak néznének minket? Nem vagyunk annyira gyökerek, csak egy sima elbaszott család, de ez a mai világban átlagosnak számít. Jake kapcsolata apával nem nevezhető rózsásnak, az enyém ahhoz képest klasszisokkal jobb. Nem mintha meg lennék elégedve apával, de én legalább nem akarom itt hagyni egyedül. Jake nagyon utálja őt, ezt a helyet, mindent! Most már ideje lenne elbeszélgetnem a fejével, mert szerintem túl drasztikusan fogja fel a dolgot, és ez hosszú távon csak rosszra vezet. Még ma sort kell kerítenem rá! Muszáj!
Ahogy leértem a hosszú lépcsőn egyből a konyhát céloztam meg, ahol egy hatalmas újság fogadott. Nyitott állapotából ítélve valószínűleg apa olvasott belőle, mielőtt elment volna. Elolvastam pár izgalmasnak tűnő cikket, de aztán kiderült, hogy mégsem izgalmasak, szóval inkább becsuktam és félretoltam.
Bekukucskáltam abba a szekrénybe, ahol a péksüteményeket szoktuk tartani, és szerencsémre most is tele volt. Így kedvemre válogathattam. A választásom a kuglófra esett. Szereztem hozzá nutellát, és jó bőségesen megkentem vele. Annyira étvágygerjesztően tömtem magamba, hogy Kate is felkapta a fejét, amikor bejött a konyhába.
- Jó reggelt! – köszöntött illedelmesen.
- Szia. Jake fenn van már? – ha másra nem, arra jó, hogy Jake hollétéről érdeklődjek. Nagyon jó barátság köti őket össze, ezért is tudja, mikor hol tartózkodik.
- Már igen. – engedelmesen válaszolt nekem és elkezdte elpakolni a reggelim maradványait.
- Köszönöm. – sütöttem le a szemem. Kicsit zavart, hogy helyettem pakol egy olyan csaj, akit őszintén szólva ki nem állhatok. Ő egy biccentéssel elintézte a dolgot és folytatta a kötelességét.
Jó téma hiányában felálltam az asztaltól és csak akkor vettem észre, hogy ott van az asztal sarkánál egy prospektus a táborról. A cím hatalmas betűkkel volt felírva: Az újrakezdés tábora. Szerintem, aki újra akarja kezdeni, az legkevésbé sem erre a táborra fog jelentkezni, de mindegy. Biztosan apám eszelős hülyesége ez is. Annyira boldog vagyok, amiért nem az ő zűrös eszét örököltem. Bár most, hogy így belegondolok, Jake mintha örökölt volna belőle valamennyit…
Kinyitottam a füzetet. Rengeteg „kedvcsináló” kép volt benne boldog gyerekekről. Látom, ez a tábor lesz életem legnagyobb baklövése. Az unalom szép lassan fog megenni, és megemészteni. Úgy kikiabáltam volna magamból, hogy: Nem! Nem akarok menni! De akkor milyen példát mutatnék az öcsémnek? Ő valószínűleg hallani sem akar erről a baromságról, amiben igaza van, de mégis jó lenne, ha eljönne. Legalább bennem lenne a tudat, hogy van ott valaki, akire tudok támaszkodni. Egyetlen egy, a vadidegenek forgatagában. Nem ápolunk mi sem fényes kapcsolatot, de ha egymásra vagyunk utalva, akkor feltaláljuk magunkat, max játszunk szilvásat.
- Maga is megy? – kérdezte kurtán Kate.
- Muszáj. – megmarkoltam hátizsákomat, és elindultam az öcsém szobája felé.
- Nem ajánlanám! – szólt utánam fennhangon a szobalány. Nem értem, miért gondolja azt, hogy beleütheti az orrát ebbe. Meg se fordultam, hagytam, hogy elszálljon ez a mondat a semmibe… Nem mert ellenkezni, éreztem, hogy nagy mozgolódásba kezdett, mert felkavarta a levegőt. Minek fel-alá járkálni? Megold az valamit?
Kopogás nélkül rontottam be a ritkán látogatott szobába. Sajnos a nagy senki fogadott ott engem. Jake már elhúzott, ami meglepett. Legtöbbször én indulok korábban. Gyors pillantást vetettem az órámra, és csak akkor szembesültem a ténnyel: késésben vagyok.
Kirohantam a szobából, kint lekaptam az új bőrkabátomat a fogasról és már szaladtam is a buszmegállóba. Nem szerettem iskolabusszal járni, de nem akartam drága járgánnyal vagánykodni a suliban, azt meghagyom a ripacsoknak. Amíg ilyen közel van a buszmegálló, én busszal fogok bejárni suliba, aztán egyetemen úgysem tudom elkerülni a kocsival való közlekedést.
Felszálltam a hosszú sárga buszra és intettem a többieknek. Igazából nem voltak igazi barátaim itt. Volt egy banda, akik azt képzelték, hogy barátok vagyunk, és ezt rájuk is hagytam. Ők odahívtak magukhoz.
- Helló, haver! Hogy halad a CD projekt? – vont be a beszélgetésbe Jack.
- Ne is mondd! Ezen a nyáron valószínűleg nem megoldható. – egy mondatával könnyedén felkavarta belső békémet, ilyenkor meg tudtam volna fojtani.
- Miért? Nincs rá keret?
- Igazából van! Csak táborba megyek… - bevontam keserű sorsom történetébe.
- Te? Táborba? Fiúk! Matt táborba megy – olyan szórakozottan adta elő, hogy a többiek majd hanyatt estek a széken a röhögéstől.
- Mi olyan vicces? – érthetetlen volt a jelenség.
- Matt, te totálisan antiszociális vagy.
- Na, jó. Szűnjél meg! – ezzel fejeztem ki, hogy most már fogja be a pofáját.
- Bocs, öregem, ez komikus.
- Jé, te ismered ezt a szót? – próbáltam az arcára fagyasztani azt az idegesítő mosolyt.
- Jaj, menj már! Oké, akkor abbahagyjuk, ha ennyire zavar.
- Nem zavar, csak nem értem mi ilyen nevetséges. Minden évben elmegyek abba a táborba.
- Tényleg? Még nem meséltél róla…
- Nem szoktam nektek mesélni, nem tűnt még fel?
- De. – kellemetlenül egymásra néztek a többiek. Szerencsémre pont akkor érkeztünk meg. Ott hagytam a „bandám” és már le is zúztam a buszról. Felkaptam a szemüvegemet és elindultam a főbejárat felé. Fürgén kapkodtam lábaimat, nehogy utolérjenek a baromarcok, nincs kedvem velük mutatkozni. Nem akartam lejáratni magam ennyi ember előtt. Inkább látszok magányos farkasnak – megjegyzem közelebb áll hozzám – mint menő rock bandában nyomuló fazonnak. A nagy rohanásban, véletlenül belementem egy apró lányba, lehetett olyan… tizenhat éves. Két fejjel kisebb volt nálam. Olyan rémülten bámult rám, már ki nyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen, de én elvettem tőle a szót.
- Bocsánat, nem volt szándékos.
- Semmi baj, én is benne voltam – szégyenlősen a füle mögé fésülte egyik hajtincsét. Én csak elmosolyodtam a lányos zavaron. Biccentettem egyet a fejemmel, hogy túltárgyaltuk ezt a botlást, és tovább haladtam. Éreztem a hátamba szúródó szempárt. Most úgy néz utánam, mint egy kiéhezett…
Teszteltem a férfi megérzésem és meglepő fordulatként: igazam volt. Annyira értek a nőkhöz, hihetetlen. Már hozzászokhattam volna ennyi sikerélmény után ehhez…
Kivertem a fejemből azt a lányt és megkerestem a tantermet, ahol az első órám lesz. A tanterem már tele volt. Mikor beléptem a népes terembe minden női szempár rám ragadt, alig tudták levenni rólam a szemüket. Komolyan már nekem volt kellemetlen a helyzet. A gyengébbik nem volt az egyik szenvedélyem… Annyi csodás kalandom volt már velük, hogy az megszámlálhatatlan. Igaz, szerelmes még nem voltam, de ez nem meglepő. Akinek nem kell küzdenie a nőkért, az egyiket sem szereti igazán. Ez olyan könnyen jött, könnyen megy dolog.
Az iskolában töltött percek gyorsan folytak el mellettem. Az utolsó nap már nem tartogatott semmi újat számomra. Beszélgetések és DVD nézés tarkította a napom. Sokkal inkább lettem volna otthon, és gyakoroltam volna a CD felvételre tartogatott dalokat, de erre nem volt lehetőség. Magamban már vagy hatszor végigjátszottam az összes dalt. Csak ezen tudtam agyalni, nehéz volt lemondani róla.
Ron, az egyik stréber haverom baljósan újságolta, hogy az öcsémet felhívatták az igazgatóiba. Én eljátszottam, hogy ez nem igazán izgat engem, ne fárasszon engem ilyen jelentéktelen információkkal. De belül teljesen máshogy éreztem. Ez az igazgatói ügy csak egy újabb ok, hogy beszéljek vele. Aggódtam, hogy éppen most bassza el az életét. Én, a bátya, úgy gondoltam, hogy ezt meg kell akadályoznom. Senki ne mondja, hogy én hagytam őt legurulni a lejtőn. Mostanság nem sokat beszéltem vele, lehet, azt hiszi, hogy most ért el arra a pontra, hogy képes lenne elszakadni tőlünk. Úgy gondolja teljesen elhidegültünk tőle. De nem! Ő távolodott el tőlünk, saját akaratából. Marhaság lenne elmenni a vak semmibe, mit kezdene magával? Se szakmája, se pénze, se háza. Egy értelmetlen öngyilkosság lenne a részéről. Utáltam, hogy az elcseszett lelkiállapotával kell foglalkoznom, miközben megvan a saját problémám. Ugyanolyan szar életet élek, amilyet ő, csak én nem hisztizek miatta. Olyan éretlen tud lenni… Hogy nincs meg benne a normális paraszti ész, ami azt súgja: maradj otthon, te hülye, mert nincs hova menned!? Ha lenne anyánk, és hozzá akarna költözni, persze, megpróbálnám lebeszélni róla, de végül hagynám, hát legyen. De senkije nincs a nagyvilágban!
Egész nap görcsös voltam az otthoni családi zűr miatt, ezért is hagytam ki az ebédet. A feszültségtől összeszűkült gyomrom úgy sem tudott volna ételt befogadni, minek strapáljam magam? Addig kimentem az udvarra és leültem egy padra egyedül. Kinyitottam a matekkönyvemet és elkezdtem tanulmányozni a vicceket, amik az elejébe voltak írva. Az a hülye Jack írogatta bele, még mikor odaadtam neki. Magamban derültem a tömény hülyeségen…
- Egy óra alatt hét korsó sört hajtottál le. Én még vízből sem tudnék ennyit meginni.
- Hát vízből én sem.
- Ki az abszolút szerencsétlen?
- ???
- Aki beleesik a WC-be és a lehúzóba kapaszkodik!
Mondja az anya az apának:
- Te, a fiunk szobájában találtam egy szado-mazo magazint. Szerinted mit csináljunk vele?
- Azt nem tudom, de szerintem ne fenekeljük el.
Ennyi értelmes vicc után kellően le is fáradtam és mehettem vissza az óráimra. Folytatódott az eddigi program, amin ugyanúgy unatkoztam. Mint mindig, beültem a leghátsó sorba, elővettem az MP3-lejátszómat és dallamos zenékkel szórakoztattam magam. Közben volt, amelyiknek eljátszottam az akkordmenetét a menő léggitáromon. A többiek rám sem hederítettek, mindenki árgus szemekkel figyelte a tanárnőt, aki a továbbtanulásról papolt. Nekem már megvolt, hogy a gimnázium után húzok a műszakira és ennyi. Nekem nem okozott annyi fejfájást a téma, mint a legtöbb sügérnek. Mindenki azt hitte, hogy majd apám példáját követem: én is feltaláló leszek, vagy valami hasonló abnormális munkát keresek magamnak. Aggasztó a tény, hogy valószínűleg az öcsémről is hasonlóképpen vélekednek, bezzeg tőle ez tényleg nagyon messze áll.
Az utolsó órám csengője jelentette a szabadság kezdetét, amit minden gyerek úgy várt már. Egyben különböztem a többitől: ők azt csinálhatták, amit csak akartak. Nekem pedig igazodnom kell apám agymenéséhez. Hogy nem lehet figyelemmel saját fiainak önállóságára? Addig hőbörögtem, amíg emberundorom támadt megint és inkább gyalog mentem haza, mivel Jake motorja már nem volt a parkolóban.
A hosszú úton volt időm gondolkodni, de termékeny gondolatom nem akadt ezért inkább próbáltam mély levegőt venni, és kitisztítani vele a fejem. Ezt megcsináltam párszor, de nem segített rajtam. Fenn voltam akadva Jake hülyeségén. Apa tegnap este mesélt a „szökési” tervéről. Szomorú, hogy oda se tudta tolni a képét, hogy megossza velem az újságot. Kiábrándultam az egész családomból. Úgy voltam vele, hogy majd valahogy csak elviselem őket, de jelenleg nem éreztem azt, hogy ez menni fog. Apám bele van őrülve a munkájába, az öcsém pedig bukdácsol az iskola göröngyös aszfaltján. Nagyon kevés választja el a bukástól. Miért nem tud havonta kétszer benézni az iskolába? Az még senkinek sem ártott.
Hosszú sétám után megkönnyebbülve siettem fel szobámba és dobtam le a cuccomat. A szobám érintetlen volt, pont, ahogy szeretem. Bekapcsoltam a laptopom és egyből ott is hagytam a gépet. Leszökdeltem a lépcsőfokokon, eljött az idő, hogy beszéljek vele. Lefele menet megláttam, ahogy apám pakol a konyhában.
- Miért te pakolsz? – idegen volt a kép előttem.
- Szia, neked is. Így dobta a gép.
- Kirúgtad Kate-et? – szóval létezik egy felső hatalom, ami jóra is képes?
- Látnád azt a megkönnyebbülést az arcodon… Nem, nem rúgtam ki. – Dehogy létezik, miért reménykedtem?
- Kár.
- Mi bajod vele? – utálom, amikor értelmetlen kérdéseket szegeznek hozzám.
- Semmi, egyszerűen hasztalan itt. – nem mondtam meg a teljes igazságot. Olyan közeli kapcsolat kötötte az öcsémhez, hogy részben őt hibáztattam azért, hogy Jake ennyit hiányzik. Nem ismerem ezt a lányt, nem tudom milyen démoni a személyisége. Lehet, hogy ő befolyásolja azt a kelekótyát. Egyszerűen utáltam és kész, pont.
- Azért nem!
- Hol van a fiad? – mindig így hívtam előtte, hogy felkeltsem rá a figyelmet, hogy rokonok, nehogy elfelejtse.
- A nappaliba menekült azt hiszem – vakargatta a fejét. Nappali? Érdekes. Az információ beszerzése után elindultam a nappali felé, hogy elbeszélgessek a tékozló fiúval.
És nocsak! Ki feküdt ott? Csak nem Kate-tel fekszik az ölében? Á, dehogynem. Egy – miért alszik? Kettő – miért ezzel a csajjal? A látványtól is irtóztam, inkább hátat fordítottam és felrohantam a saját, nyugis szobámba. Ott majd mindent kikapcsolok: a családot, a gondoskodást, a görcsöt.
Pár óra elteltével keltem fel. Kicsit meglepett, hogy belealudtam a könyvbe, amit olvastam. Nem szoktam ilyet csinálni. Oké, valljuk be, ez egy szar könyv. Ezen még a magyar tanár is bealudna. Többet nem próbálkozok ezzel az íróval. Nyűgösen keltem, de legalább pár órára búcsút inthettem a problémákra.
De mi ez? Ki hallgat ilyen hangosan zenét? Ez csak egy flash, vagy tényleg házibuli van nálunk? Á, nem. Csak álmodok, még mindig alszok. Amúgy is ki tartana itt házibulit? Az alvóbaba nem, apám meg nem olyan. Akkor ki?
Ki kell derítenem!
Kitörtem a szobámból és rengeteg ember által kilihegett hő felhő csapott meg. Telelehelték a levegőt, alig jutottam oxigénhez. Lent nyitottam ablakokat, hogy szellőzzön a ház. A tömegben sokan próbáltak „összehaverkodni” velem, de én nem voltam erre túlságosan nyitott. Legyintettem nekik, hogy hagyjanak békén, és mentem tovább. Meg akartam találni végre azt az átkozott öcsémet.
Tíz perc keresgetés után megtaláltam: kinn ült a medencénél és beszélgetett az irtó értelmes barátaival. Még Tiffany is itt volt, a műkörmös kurvája. Szégyen, hogy ilyen emberek tartózkodnak a házamban. Elindultam a konyha felé, hogy magamba tölthessek egy kis alkoholt, de út közben megláttam Kate-et enyelegni egy fiúval. Mi történik? Miért fordul ki a világ a négy sarkából? Kötelességemnek éreztem lekoptatni azt a fiút. Lassan, barátságtalan arckifejezéssel odasétáltam hozzájuk. Figyeltem, ahogy a srác egyből elengedi a lányt és felém fordul.
- Matt? – bizonytalankodott.
- Nem, Jake! Kösz haver, hogy felismersz. Csak átöltöztem. De figyi, kicsit meguntam az arcod, szóval örülnék, ha eltakarítanád innen magad... – benyomtam egy angyali mosolyt – …most!
Ő összerezzent, felemelte a kezeit, megadta magát. Elindult kifele, még mindig nem értette, mi ütött belém, de elhúzott. Legalább nem akadékoskodik – okos fiú.
Ügy letudva. Folytattam az utam a konyha felé. Mikor odaértem kerestem magamnak egy kis maradék piát. Elővettem egy poharat, és kitöltöttem magamnak, mielőtt más elviszi. A házibuli az összes itthoni alkoholt felemésztette, vagyis majdnem az összest. Most én gondoskodok róla, hogy egy csepp se maradjon. Leültem egy székre és csak akkor ismertem fel a velem szemben álló alakot:
- Matt? Ezt miért csináltad? – faggatott Kate.
- Mit tudom én? Nem volt szimpatikus, törődj bele! – hoztam a formám.
- Elmondanád, miért utálsz ennyire? – elmondanád, miért lógsz az öcsémen?
- Nem tudom, sajnálom. Gondolom, vérzik a szíved, amikor velem beszélsz. Olyan mintha a jövőképedet látnád: egy megromlott kapcsolat Jake-kel… Sajnálom szívem, én – Jake-kel ellentétben – nem kedvellek. Főleg nem vagyok beléd szerelmes…
- Szerelmes?
- Te szereted a magányt? Mert én kimondottan élvezem… - barátkoztam meg a távozásával.
Megértette mire célzok és elpakolta onnan csinos kis lábait. Most, hogy jobban szemügyre vettem… de nem! Mégsem! Beleléptem elzüllésem első fázisába: az alkoholizálásba. Megittam a kevésnek tűnő, de ütős italt. Rövidesen elkezdett tompulni a látásom, és élesedett a tapintásom. Minden, ami a bőrömhöz ért úgy irritált, hogy inkább felkóvályogtam a szobámba és levettem a ruháimat. Fantasztikus megkönnyebbülés volt megszabadulni a textíliától. Aztán befeküdtem puha ágyamba, és összegömbölyödve próbáltam álomba ringatni magam. A sötétség nappalában elborult elmémre nehezen szállt rá az éj homálya.
Következő ajánlott:
Matt: 3. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése