A nap gonosz sugarai ébresztettek legszebb álmomból. Kezdett elegem lenni a természeti erők ilyesfajta munkájából. Már régóta venni akartam egy rolót, de más esetekben kellemes volt a hajnali nap finom érintésére ébredni, de ez így 11 óra felé, nem igazán dobott fel. Be akartam húzni a függönyt, hogy elszigeteljem magam, de egy remekbe szabott mozdulattal lerántottam az egész karnist, ami nagy csörömpölés közepette zuhant az íróasztalomra, a laptopomat éppen megkímélve. Ilyenkor adok hálát a szobám furcsa elrendezésének, amit még egy régi barátnőmmel Andrea – val találtunk ki.
Valaha ő volt a legjobb barátnőm, még általánosban. De aztán eléggé megváltozott, rossz irányba. Egyre többet veszekedtünk, végül amikor gimibe mentem elfelejtettük egymást. Kitöröltem a számát, elégettem a képeket, kitéptem a szívemből. Minden, ami megmaradt a kettőnk párosából ez a szoba. Valahogy sosem volt időm, sem erőm átrendezni. Szentimentális lennék? Meglehet. Valahol mélyen, belül.
Rápillantottam az ágy mellett álló éjjeliszekrényen helyet foglaló digitális órára. 11:33 – at mutatott. Elégedett mosoly ült ki arcomra. A vonat már jócskán elhagyta az állomást. A szüleim valószínűleg azt hiszik, hogy jó kislány módjára éppen a táborba tartok, Demi valószínűleg már majdnem felrobban idegességében… És én? Mit tervezek a napra, újra szingliként?
Prya említett egy fiút, azt hiszem, elkezdem megkeresni. Nem kesereghetek örökké Peter miatt, csak magammal szúrnék ki. Elugrok egy bárba, iszom egy kicsit, majd korzózom, flörtölök, felhívom Vanessa –t, hogy náluk alhatok e és tartunk egy jó csajos bulit. Másra nem is vágyom, csak hogy bepótoljam az elvesztegetett időt, amit bujkálva töltöttem, elzárkózva a kíváncsi szemek elől.
Nagy nehezen kimásztam az ágyból és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Mégiscsak rendbe kéne hoznom magam, ha vonzó akarok lenni. Először is meleg vizet engedtem a kádba, majd pedig elmerültem benne. Tök jó érzés volt, hogy nem kellett elmennem a Haláltáborba. Itthon mégiscsak jobb, mint ott egy esetleges szobatárssal nyomorogni, aki hangosan beszél, bömbölteti a zenét, esetleg fiúkat hoz fel. Nem, köszönöm, erre nincs szükségem.
A hajmosás és a fürdő végeztével a szekrényemhez sétáltam. Valami menőt, mégis kicsit nőiesebb darabot akartam. Emlékeztem, hogy van egy cső szárú farmerem valahol a szekrény mélyén. Rögtön rá is indultam a dologra és keresni kezdtem. Feltúrtam az egész szekrényt, de semmi. Kezdtem ideges lenni, amikor szembe jutott, hogy Demi – nek is van egy hasonló darabja. Talán nem vitte el magával.
Hát, igen. Ez az egyik előnye annak, hogy van egy ikertestvérem. Nagyjából ugyanazokkal a méretekkel rendelkezünk, ezért gyakran szoktunk egymásnak ruhákat kölcsönadni vagy cserélgetni egy – egy kevésbé használt cuccot. Na, jó, néha engedély nélkül is kölcsönveszem a dolgait, de nem hiszem, hogy ezt észrevette volna. Akkor tuti jelenetet rendez.
Kisétáltam a szobából és átmentem az övébe. Gyakorlott mozdulattal nyitottam ki a szekrényt és kezdtem a rendezett cuccok között keresgélni. Az ő szekrényében könnyebb volt megtalálni a keresett elemet, mint a NASA rendezett raktárában. Ez nem vicc, halál komoly!
Kivettem a nadrágot és megnéztem a méretét. Mázli, pont jó lesz nekem. A sötétkék farmer mellé már el is képzeltem a megfelelő pólót, amelynek levadászásához a saját szobámba kellett visszamennem. Felkaptam a Vanessa – tól kapott felsőmet, melyen a „Give a crap about this nonsense” felirat díszelgett. Az ujjatlan, fehér póló az egyszerű fekete felirattal remekül illett a nadrágomhoz. Hozzá pedig egy fekete magas sarkút választottam. Nem volt annyira magas, kényelmesen tudtam benne sétálni, de azért segített kicsit jobb formát adni a lábamnak.
Kicsit éhesnek éreztem magam, ezért lesétáltam a konyhába, de útközben még végigfüleltem a házon, hogy van e valaki, aki esetleg még itthon van. De senkit nem hallottam, ezért könnyed léptekkel indultam a hűtő felé. Kinyitottam az ajtaját és belenéztem. Tofu, tofu és egy kis tofu… Anyukám tofumániája lassan teljesen kikészít. Fejlődő szervezet vagyok, nem élhetek tofun, húsra van szükségem.
Kivettem egy doboz tejet, hogy némi fehérjéhez jussak. Legszívesebben beleittam volna, de tudtam, hogy ez mennyire irritálja az otthoniakat, ezért rendes kislány módjára pohárba töltöttem és egy szívószállal szlopálni kezdtem.
Besétáltam a nappaliba és bekapcsoltam a TV – t. Majdnem teljesen lenémítottam, de még így is tökéletesen hallottam minden egyes hangszínt, amin a szereplők megszólaltak. Arcjátékuk és mozdulataik figyelése nélkül és értettem a történetet.
Egy latin amerikai sorozat ment. Valami Csodálatos szerelem, vagy ehhez hasonló. Kezdem úgy érezni, hogy ilyen nincs. Mármint szerelem… Persze igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez csak EGY csalódás és még sokszor leszek szerelmes. Csak 17 éves vagyok, hogyan is találhatnám meg az igazit?
Gyorsan eszembe jutott eredeti tervem. Lazulni akartam, elfelejteni mindent. Ehhez tartom magam! Belenyúltam a nagy kulcsos fiókba és a kocsi kulcsomat kezdtem kutatni benne. A hatalmas zűrzavar ellenére könnyen megtaláltam és már indultam is a táskámért, hogy nekivághassak a „csajos napomnak”.
A távirányítóért nyúltam, hogy lekapcsoljam a TV – t és ekkor meghallottam a zár kattanását. Megijedtem. Nem számítottam rá, hogy bárki is hazajönne ilyenkor. Gyorsan lenyomtam a piros gombot, mire a képernyő feketévé változott. Valami búvóhely után kell néznem, ha nem akarok veszekedést.
Ha a szobámba megyek az túl átlátszó, de Demi – nél már csak nem keresne. Éppen a lépcső felé indultam, amikor meghallottam anya ideges és harcias hangját, ami azt sejttette, hogy drága testvérkém nem tudta befogni a száját és az első dolga volt, hogy engem bajba keverjen… Imádom a családom!
- Amanda! Azonnal állj meg! Mégis hova mész? – kérdezte indulatosan.
- Ne aggódj, mama. Nem a táborba – gúnyolódtam.
- Ne beszélj így velem! Mért nem vagy a nővéreddel?
- Mondtam, hogy nem fogok elmenni – vontam vállat – Nem is tudom mért vagy így meglepődve, hogy betartottam az ígéretem.
- Mégis hogyan gondoltad ezt? Nem mehet oda egyedül! – váltott durvább hangnemre.
- Mért nem? Nagylány már… Nem kéne minket óvodásként kezelned! – igazodtam hozzá, kicsit szemtelenebben a kelleténél.
Anyukámmal nem akartam így beszélni. Szerettem őt, még ha néha elég irritáló is volt. Ő nem érdemelte meg, hogy lázadozzak. Az egyetlen problémám a hiszékenysége és a vaksága, ha arról a vadbaromról van szó, akit apának kell neveznünk… Valahogy, ha ő is benne van az ügyben, sosincs igazam. Akkor még a kétszer kettő sem négy, ha a férjecskéje nem ért vele egyet.
- Amy – vett mély levegőt – Nem akarok vitatkozni, de most nincs apelláta. Már beszéltem apáddal… - Remek! – A tegnapi viselkedésed ellenére, elvisz a táborba. Hamarosan hazaér, szóval szerintem indulj bepakolni.
- Mint már mondtam, NEM MEGYEK – artikuláltam, hogy jobban megértse.
- Nem nyitok vitát – intett le, mintha túl fáradt lenne, hogy velem vitázzon – Elmész, téma lezárva… Ha nem, akkor egész nyáron be leszel zárva a szobádba… Világos?
Jó, ez nem tűnik olyan szörnyűnek, pedig az. Az ablakom ugyanis hangszigetelt és az emeleten is vagy, így nem tudnék kimászni rajta, ráadásul a nyár hátralévő részét négy fal között kellene töltenem. Ennél azért még a tábor is jobb ötletnek tűnt.
- Világos – adtam meg magam, talán túl könnyedén – De hadd menjek a saját kocsimmal.
- Kizárt! – szögezte le – Nem akarom a nyarat az elszökött lányom kutatásával tölteni.
- Én nem terveztem, hogy… - mentegetőztem.
- Áh, dehogynem tervezted. Apáddal mész és pont!
- Legyen – sóhajtottam – Megyek pakolni!
Elviharoztam anélkül, hogy megvártam volna a választ. Biztosan azon gondolkozik, hogy minek hisztiztem ennyit, ha aztán ilyen könnyen belemegyek. Vagy azon, hogy mért megyek bele ilyen könnyen. A válasz pedig egyszerű. Elég sok jogsival rendelkező haverom van, főleg azért, mert nálam, csak jó pár évvel idősebb emberekkel barátkozom. Ez amolyan mániám. Nem találok túl jó társaságot a velem egykorúakban. Bármelyikük szívesen megtenné, hogy eljön értem és kiszabadít a „faházas pokolból”.
A szobámban kihúztam az ágy alól a poros bőröndöt és beledobáltam a kedvenc ruháimat a szekrényből, majd levettem az új ruhákat a szárítóról és azokat is belehajigáltam. Egy kisebb bőröndbe csomagoltam a tisztálkodó szereket és a cipőimet is. Nem vittem semmi extrát. Nem akartam sokáig maradni, akkor meg minek strapáljam magam.
Amikor készen lettem, lesétáltam az alsó szintre, ahol anya állt és a haját igazgatta. Ez egyértelmű jel: apa pár percen belül itt van. Semmi kedvem nem volt több órát azzal a fazonnal egy kocsiban tölteni.
- Hello, drágám! – hallottam meg apa hangját már messziről. Anyu is felfigyelt a köszönésre.
- Itt vagyunk! – kiáltott vissza.
Lépéseinek zaja egyre közelebbről hallatszott. Lélegzetvételein is éreztem, hogy semmi kedve itt lenni, semmi kedve a pici lányát fuvarozni. Az hogy ez neki ilyen nagy teher engem módfelett mulattatott.
- Szóval, hol van? – kérdezte apám elég bunkón, hiszen ott álltam előtte.
- Itt – forgattam a szemem – Mehetünk?
- Mitől jött meg ilyen hirtelen a kedved? – húzta fel szemöldökét.
- Rájöttem, hogy amíg a táborban vagyok, addig legalább nem látlak téged – mosolyodtam el.
- Ne beszélj így! – szólt rám anya.
- Hagyd! – csitította a kedves férje – El tudom intézni. Inkább búcsúzkodjatok.
- Kösz, nem – mondtam és kiviharzottam a bejárati ajtón. Pár másodperc múlva már a kocsiban ültem és az MP3 – am fülhallgatóját nyomkodtam a fülembe.
Egy Black Sabbath szám csendült fel, amitől pillanatok alatt jobban éreztem magam. A rock hatása mindig megfigyelhető rajtam. Gyakorlatilag pillanatok alatt jó kedvet kölcsönöz nekem és legszomorúbb pillanatokban is felráz. Bár már egészen megbarátkoztam az elutazás és a szökés gondolatával. Lehet, hogy egy életre szobafogságot kapok, de ki is törődik a részletekkel…
Sosem voltam egy előre tervezős típus. Mindig azt vallottam, hogy: ahogy esik, úgy puffan. Ha valamit elhibázok, akkor azon majd utána bánkódom és semmiképpen sem előre. Ha mindig a jövőt tervezgetném, akkor sosem tudnám értékelni a jelent, amit megterveztem.
Apa is becsúszott a járműbe. Mérgesnek tűnt, de én igyekeztem úgy tenni, mintha nem is figyelnék rá. Vagy veszekedés, vagy hegyi beszéd következik. Nem is tudnám eldönteni, hogy melyik a rosszabb.
- Ideje megmagyaráznod, hogy mi ez a viselkedés! – szólt idegesen, miközben kigurultunk az útra.
- Semmi – vontam vállat – Az lett, amit akartál, legyél boldog és légy szíves hagyj engem békén.
- Amanda! Nem beszélhetsz így velem!
- Oh, dehogynem… Én vagyok az egyetlen, aki úgy beszél veled, ahogy megérdemled.
- Hagyd ezt abba! – kiabált rám.
- Megbeszéltük – kapcsoltam hangosabbra a zenét és kifelé bámultam az ablakon.
Még beszélt hozzám egy darabig magaviseletről, a szülők iránti tiszteletről, Demi – ről, a táborról és még sok minden másról. Nekem szerencsére sikerült elővennem a szelektív hallásom és csak a számomra lényeges információkat szűrtem ki a szófolyamból.
A tábor neve valami Újrakezdés tábora. Ismerjük be, nem egy kecsegtető elnevezés. Benyomnak egy rakás lelki beteg gyerek közé, hogy ott barátkozzak. Esetleg még kapóra is jöhet a „nagy lelki változásom” előtt. Vajon lesznek ilyen közös foglalkozások is, ahol az érzéseinkről kell beszélnünk? Édes Istenem… Csak azt ne! Az már tényleg sok lenne...
Több órányi út után gördültünk be a tábor területére. Áthaladtunk a hatalmas fakapu alatt és behajtottunk a parkolóba. Kivettem a fülemből a fülhallgatót és kikapcsoltam a lejátszót. Megérkeztem a „csodatáborba”, szóval ideje kis lelkesedést vernem magamba.
Kibámultam az ablakon. Fiatalok különböző csoportosulásait láttam meg, amint egymással beszélgettek, mások szüleiktől búcsúztak. Mind annyira különbözőek voltak, hogy szinte borsódzott tőle a hátam. A ribiktől, a nagymenőkön át, a kockákig. Egytől egyik érdekes személyiségnek tűntek, de valahogy nem volt igazán kedvesen ismerkedni. Mély levegőt vettem és kiszálltam a kocsiból.
Megcsapott a zaj, kicsit összehúztam a nyakam. Nem mintha attól bármi is jobb lett volna, de egy próbát azért megért. Pár szem azonnal rám szegeződött. Hallottam, ahogy az emberek összesúgnak, mintha valami szörnyszülött lennék. Néha odakaptam a fejem a hangok irányába, a többiek pedig hirtelen elfordultak, mintha ott sem lennének.
Apa kivette a csomagjaim a kocsiból és mellém rakta a cuccot. Kárörvendően nézett rám, amivel nem könnyítette meg nekem a tényt, hogy ezen a helyen kell dekkolnom jó ideig. Gyilkos pillantást vetettem felé, majd megfogtam a bőröndöm.
- Majd beszélünk. Szia! – mondtam és már ott is hagytam.
Még hallottam, ahogy felmordul és szinte éreztem rosszalló pillantását a hátamon, de nem érdekelt. Valami más kötötte le a figyelmem. Egy fiú állt velem szemben, csupán pár méternyi távolságra és engem figyelt. Álltam a pillantását, miközben megfigyeltem. Egy lánnyal beszélgetett, aki teljesen el volt varázsolva tőle. Igen, a srác olyan igazi menőgyerek féle, akit mindennel ellát apukája, mindezért a nagy semmit kapja cserébe.
Elindultam feléjük, hogy esetleg csatlakozzak a társasághoz, de félúton elinalt a bátorságom, így inkább elhaladtam mellettük és a főépület felé vettem az irányt. A szemkontaktust végig tartottam a sráccal, sőt, amikor már elhagytam őket, akkor is visszanéztem, hogy meglessem, figyel e még.
Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle a fiú által keltett furcsa érzéseket és gondolatokat. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan köteléket éreztem kettőnk között, ahogy a levegő vibrálni kezdett, felforrt a vér és elmerültünk egymás mély tekintetében. Vonzó volt, egy pillantása meggyőzött arról, hogy bízhatok benne, mintha egész életünkben ismertük volna egymást.
De semmi értelme nincs butaságokról fantáziálni, még ha a felejtés szép lehetőségét is rejti magában. Tudom, hogy mit akarok és – akármennyire is jó lenne ilyen ábrándokkal megbabonáznom magam – nem ez a fiú az. Mit tudna nekem adni a hírnéven és a szexi felsőtestén kívül?
Gondolataim forgatagába merülve léptem be az eligazító-központba, ahol már hosszú sorok kígyóztak, hangos fiatalokkal, akik mind izgatottan várták az elkövetkező heteket. Be is álltam a legrövidebb sorba, s unottan fülelni kezdtem. Nincs is annál izgalmasabb, mint tinik üres fecsegését hallgatni, amikor legszívesebben a világ másik felén lennél.
Néhány lány éppen egy rézbőrű fiú kegyeiért versengett a sarokban, aki ügyet sem vetve rájuk éppen új ismeretségekre tett szert. Egy csapatnyi gót a legújabb okkultista szenzációt vitatta meg, amiből egy szót sem értettem, de Prya egyes „varázslataiból” ismerős volt egy-egy fűszer neve és más fontos kellékeké. Mások telefonáltak és jelentették szüleiknek, hogy sikeresen megérkeztek és már csak percek kérdése, hogy elfoglalják szállásukat. Én pedig ott álltam a hangzavar kellős közepén, hasogató fejfájással és el akartam tűnni, elrepülni bárhova, csak ne kelljen ezen az átkozott helyen lennem.
Lassacskán megfogyatkoztak az előttem álló emberek és én is a pulthoz kerültem. Egy kedvesnek tűnő lány mosolygott rám az asztal túloldaláról és felém nyújtott egy lapot.
- Szia – köszönt barátságosan. Szőkés tincsei a szemébe lógtak, szépen keretezték kerek, rózsás arcát, sötétbarna szemei, pedig őszinteséget sugároztak – Caroline vagyok, köszöntelek a táborban! Megmondaná…
- Amanda. Amanda Branch – szakítottam félbe, hogy véletlenül se fáradjon a felesleges kérdés feltevésével – Mit is kellene ezzel csinálnom? – kérdeztem a lapra mutatva, de igyekeztem barátságosabb lenni. Nem akartam már az első pillanatban rossz benyomást tenni.
- Ezen van a beosztásod – világosított fel – A szüleid direkt megkértek, hogy figyelünk rád, mert hajlamos vagy a bajkeverésre.
- Hát, ez igazán csodálatos! – csaptam az asztalra és már el is indultam kifelé.
- Hé! Amanda! – kiáltott utánam – A 11-es csoportban leszel, a szobaszámod pedig 102-es. Örülök, hogy itt vagy! – halt el hangja, hiszen nem tudhatta, hogy én még ilyen távolságból is tisztán hallom minden szavát – Megint egy hisztis kis hercegnőcske… - motyogta maga elé, úgy, hogy még a körülötte állók sem hallották, csak én. Az az ember, akinek a legkevésbé szánta ezt a megszólalást.
Csöppet sem izgatott a véleménye, hiszen úgy sem tervezem, hogy komolyabb barátságot kötök itt bárkivel is. Főleg, hogy nem akarok pár napnál tovább maradni, még akkor sem, ha a meneküléshez kénytelen leszek komolyabban megsérülni. Semmi nem ér annyit, mint az otthoni hangszigetelt szoba nyugalma és harmóniája. Itt minden annyira idegen és félelmetes. Akármennyire hülyén hangzik is, itt teljesen egyedül vagyok, barátok, család nélkül, hiszen a viselkedésem után nem hiszem, hogy Demi-re számíthatok az itt elöltött idő alatt, még akkor sem, ha a nővéremnek mondja magát.
De jobban átgondolva haza sem akarok menni. Újra visszasüppedni a családi problémákba, az apám gyűlöletébe és a Peter-rel történtekbe, amik csak még jobban fokozza letargikus hangulatom. De nem! Nem engedhetem meg magamnak, hogy erre gondoljak! Gyerünk Amanda! Te pont az a lány vagy, aki képes mindenből a legjobbat kihozni, hát itt az idő, hogy ezt újra bizonyítsd magadnak. Bizonyítsd nekem…
Kifelé menet még vetettem egy pillantást arrafelé, ahol nem is olyan régen még egy helyes fiú szédítette a köré gyűlt csajokat, de nem volt már ott, ezzel olyan érzéseket keltve benne, mintha az egészet csak képzetem volna. Sóhajtottam, majd elsiettem a kis faházak felé, hogy megtaláljam a sajátom és végre pihenhessek egy kicsit távol az idegesítő, zavaró, fájdalmasan zengő hangoktól.
Pár percig sétálgattam az úton, majd meguntam. Végtére is nem azért vagyok egy Isten háta mögötti táborhelyen, hogy itt is a városi gondokkal legyek elfoglalva. Lerúgtam a cipőmet, ledobtam a bőröndömet és a füves terület közepére sétáltam. Elfeküdtem a selymes pázsiton, lehunytam a szemem és úgy szórakoztattam magam, ahogy ezen a földön senki más nem képes. Mélyeket sóhajtottam és hallgattam, ahogy lassan, finoman, halkan nő a fű, ahogy csicseregnek a madarak, ahogy a mókusok apró lábacskáikkal letörik a fák gyönge ágait. Elmerültem a hangok örvényében és kizárta minden olyan zajt, ami nem érdekelt, vagy bántotta érzékeny fülem. Néhány pillanatra úgy éreztem, hogy hallom a több ezer mérföldre tomboló óceán finom habjait, ahogy mossák a homokos tengerpartokat, melyeken gyerekek játszanak, sikítoznak, nevetnek, együtt, harmóniában a természettel.
Ha Prya hallotta volna a gondolataimat büszke lett volna rám, hiszen ő tanította mindig nekem, hogy nincs is annál nagyobb boldogság, mint egyensúlyban lenni a természettel. Egy ideig nem hittem neki, de aztán megmutatta, hogy mennyire csodálatos érzés órákon keresztül a világra figyelni és nem arra, amit az ember teremtett belé, hogy a legszebb muzsika az, ami az élőlények szívdobbanásából áll össze apró, leheletnyi hangokká, hogy az a valódi, amit elképzelünk és elhiszünk, nem pedig az, amit megteremtünk, de örökké érdektelen marad a számunkra.
Ebben a magányos, szelíd pillanatban eltolódott a tér és megszűnt az idő, csak én feküdtem az örökkévalóság közepén, és nem érdekelt semmi más saját magamon kívül. Élveztem minden pillanatát, de nem tarthatott soká, mert egy kedves férfihang szólított meg, ezzel felzavarva a pihenésből.
- Szia! – köszönt kedvesen – Jeremy vagyok – nyújtott kezet.
- Amanda – ragadtam meg kezét és egyből fel is húzattam magam
- Remélem nem zavartalak meg – nézett bocsánatkérően hatalmas, kék szemeivel.
- Ugyan – legyintettem – semmi baj. Mit szeretnél?
- Csak ismerkedek – vont vállat.
- És mért pont én lettem a kiszemelt? – szegeztem neki a keresztkérdést, amire – arckifejezéséből ítélve – nem számított.
- Hát, már azt hittem, hogy senkit nem találok, aki nincs így benne egyik bandában sem, ezért rettenetesen megörültem. Sőt, szép is vagy! – villantotta rám csajozós mosolyát, miközben beletúrt vöröses hajába.
- Kielégítő válasz – ismertem el – HA már úgyis erre jártál, nem segítenél? – mutattam a cuccaim felé.
- Dehogynem! – felelt lelkesen – Melyik is a szobád?
- A 102-es – mondtam kurtán, majd elindultam, őt magam mögött hagyva.
- Uh… - nyögte – Az a világ végén van.
- Már így is a világ végén vagyunk, barátocskám! – kacsintottam – És mit kell rólad tudni, Jeremy?
Hosszú ideig sétáltunk egymás mellett, mialatt sok információt árult el magáról. Szép, édeskés, szinte költői szavakkal egész életét, ami valljuk be, hogy nem volt különösebben kalandos, de jó volt így háttérzajként hallgatni. Megtudtam, hogy tizenkilenc éves és a szülei azért küldték el ebbe a táborba, hogy megtanuljon emberi kapcsolatokat kiépíteni, anélkül, hogy ne ijesztené el az embereket a lelkesedésével. Szerencséje, hogy engem talált meg! Nem vagyok az a fajta, akit a túláradó közvetlenséggel meg lehetne tántorítani, sőt, kifejezetten jól esett, hogy rám is figyel valaki. Végre egy kis szabadság a tökéletes kis Demi árnyékából…
Jeremy elregélte, hogy most lett 19 éves és úgy érzi, kicsit kiöregedett már a táborozásból, de mindenképpen egy új egyéniséggel akar majd bemutatkozni szeptemberben a jogi egyetemen, ahová kitűnő tanulmányi eredménye miatt az első között vették fel. Volt egy barátnője pár éve, de elköltöztek Ausztráliába, és három hónap után nem bírták a távkapcsolatot, ezért úgy döntöttek külön válnak és Jeremy csak nemrég tette túl magát szerelme elvesztésén, de már új kapcsolatot keres.
Jobban megnézve nem nézett ki rosszul. Ugyan csak 180 cent lehetett és nem volt igazán izmos, de vonásai szépek és finomak voltak, mint a mesebeli hercegeké. Akárhányszor ránéztem mindig sóhajtottam egyet, akaratom ellenére.
Egy negyed óra múlva már csak pár méter választott el minket az apró faháztól, ahol az elkövetkező hónapot tölteni fogom, ha nem sikerül meglógnom valami úton-módon. Az apró házikó egy tó partján állt, melynek azúrkék vize hívogatott ebben a meleg időben. Kezdett átragadni rám a fiatalos hangulat, ami körbelengte a helyet, miközben lényem egy másik fele még mindig haza kívánkozott. Ez a kettősség furcsa hangulatot alakított ki bennem, mely lassanként felemésztette a megfontoltságomat.
Jeremy lepakolta a cuccaimat a ház elé, é búcsúhoz készülődött. Meglepett mennyire jól megérzi, hogy meddig van elég belőle. Mindösszesen pár órája lehetett a táborban, de már fejlődött!
- Köszönöm – vettem át az utolsó csomagokat is és benyitottam a nyitott ajtón. Be se néztem, csak belökdöstem a poggyászt és visszafordultam újonnan szerzett barátomhoz – Jövök neked eggyel.
- Ugyan már! – legyintett – A cserkész ott segít, ahol tud! – kacsintott, majd várt, hogy megszabjam a köszönés módját.
- Öm… Akkor szia, Jer’ – mosolyogtam ré kedvesen.
Egy belső, megmagyarázhatatlan, őrült érzéstől vezérelve kezemet a mellkasára simítottam, belemarkoltam sötétkék pólójába, összegyűrve azt, és hirtelen, egy erős mozdulattal közelebb húztam magam hozzá. Ajkaink összeértek egy édes pillanatra, de akármennyire is éreztem rajta, hogy többet akar, óvatosan eltoltam magamtól, hogy érezze, ennek nem lehet folytatása. Az arcára kiülő bizonytalan mosoly jel volt, hogy ő sem bánja a történteket, és elfogadja a tényt, hogy ez csupán játék volt. Semmi több
- Majd találkozunk! – mondtam bíztatóan, majd sarkon fordultam és beléptem az új szobámba.
A hely határozottan nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. A falakon különös, szinte félelmetes képek lógtak különböző emo és rock bandákról. Néhányat felismertem, de a legtöbbet még csak nem is láttam soha életemben. A helyiséget középen egy fekete, hálószerű anyag szelte ketté, melyen nem lehetett átlátni. A földön két, hatalmas fekete bőrönd volt nyitva, tele csupa fekete ruhákkal.
Pár pillanatig megrökönyödve bámultam ezt a tömör borzalmat, mikor a „függöny” kettényílt és egy szörny lépett ki rajta. Majdnem szívrohamot kaptam, a mikor megláttam a lány fehér bőrét, ébenfekete haját és kontaktlencsétől vörös szemeit. Nem lehetett sokkal magasabb nálam, hosszú, sötét, fűzős ruhát viselt, kezein bőrkesztyű, lábán csizma, szeme tussal erősen kihúzva. Abban a pillanatban azt hittem, hogy menekülnöm kell Mrs. Tepes elől, de a lábaim is földbe gyökereztek, ezért csak elkerekedett szemekkel bámultam az idegent.
- Miranda vagyok – szólalt meg végül érdes hangján, mintha egy varázsigét mormolna – A sötétség angyala.
- Hát, le se tagadhatnád – hagyták el szavak a megrökönyödéstől megfagyott szám, mintha a tudatalattim tőlem teljesen független életet élne – Azt hiszem, én rossz helyen járok – fogtam menekülőre.
- Amanda, igaz? – mennydörögte, mikor látta, hogy már csak futva érne utol – Jó helyen vagy. Láttam, hogy jönni fogsz – sóhajtott.
- Mi az? – kérdeztem szemöldököm ráncolva.
- Volt egy Amanda nevű barátnőm… Két éve meghalt tüdőrákban – bámult üresen maga elé. Felé nyújtottam kezem és tenyerem rásimítottam a vállára. Azt hittem, hogy mindjárt sírva fakad, de tévedten – Pont olyan vagy, mint ő! – kapta el csuklóm, és erőteljesen megszorította – Mintha újra élne! – nézett mélyen a szemembe, mintha meg akart volna babonázni.
Kirántottam magam erős szorításából és hátráltam pár lépést, mindek köszönhetően bevertem lábamat az egyik bőröndbe és felszisszentem. Az egész helyzet teljesen groteszk volt, mintha egy kifordított világba csöppentem volna. De mit is várok, ha a szüleim direkt problémás gyerekek közé küldnek. Ez még a legjobb lehetőség, hiszen vannak Miranda-nál veszélyesebb emberek is, akikkel összekerülhettem volna, ha már a drága Sors ennyire kedvel engem…
- Sétálok egyet – jelentettem ki és kiléptem az ajtón, hogy megszabadulhassak az összes emberi köteléktől, ami béklyókkal a földhöz láncol és felszabadítsam szellemem.
- Nemsokára csoportmegbeszélés! – kiáltotta utánam Miranda segítőkészen, de ez sem tudta eltörölni azt, hogy pát pillanattal ezelőtt halálra rémített.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése