a.2

   

      Pattogó parázs kellemetlen hangjára ébredtem. Nem szerettem annyira házon kívül aludni. A hangszigetelt szobám biztosítja, hogy éjszaka semmi távolból jövő hang ne zavarjon fel, itt azonban teljesen védtelen vagyok a külső behatásoktól. Minden apró zajra felriadok, ugyanis minden hang sokszorosára erősödik a fejembe. Elkülönül egymástól az összes tónus, az összes fél és negyedhang. Éppen ezért könnyen behangolok bármilyen hangszert.

     Átfordultam a másik oldalamra és a fülem köré vontam a paplant, amit Prya fektetett rám, hogy ne fázzak az éjszakai hő ingás miatt. Olyan volt ő nekem akár egy nagymama. Mindig segített, ha szükségem volt rá, és különleges világlátásával sokszor segítette vissza életemet a megfelelő mederbe. Nagyon szeretem őt. Sokkal szívesebben élnék vele itt a semmi közepén, mint a szüleimmel abban a kacsalábon forgó palotában. Ő legalább emberként bánik velem és törődik az érzéseimmel.

     Nem tudtam visszaaludni a madarak ördögi csiripelésétől. Ilyenkor gyűlölöm ezt a továbbfejlettséget. Nem éri meg ez a „szuperkésesség” hogy mindig fájjon a fejem. Szóval felültem az ágyban és kinyújtóztam. Elfeküdt hátam minden csontja és izma visszakerült a helyére. Sokkal kellemesebb volt, mint azelőtt. Kénytelen voltam erőt meríteni valahonnan és feltápászkodni, különben kimaradok a reggeliből.

     Egy erős mozdulattal az ablakhoz löktem magam és kinéztem rajta. Láttam, hogy nap már majdnem teljesen kibújt a horizont mögül. Első gondolatom az volt, hogy el fogok késni az iskolából, de akkor eszembe jutott, hogy eszem ágéban sincs iskolába menni. Nem akarok sem Vanessa – val összefutni, sem pedig… szóval, nem megyek be. Nyár utolsó tanítási napjai. Kit érdekel már, hogy mi hangzik el órán.

     Szomorú voltam, rettenetesen szomorú, hiába mondogattam magamnak, hogy ez csak egy rossz álom. Nem tudtam belőle felébredni, menekülést találni az engem pusztító érzések elől. Két mutatóujjamat a szemeim alá tapasztottam, hogy egy apró mozdulattal meggátoltam a könnyeket. Semmi értelme hisztizni. Biztosan ez volt megírva a csillagokban. Talán már hamarosan jön az, aki eltudja felejtetni velem Petert.

     Megráztam a fejem és kisétáltam a fürdőnek nevezett szobácskába, ahol hatalmas lavórokban friss forrásvíz volt, amit Prya hozott reggel a közeli kútból, amit csakis ő ismer. Tenyeremmel a finom, hideg vizet az arcomig jutattam, hogy megtisztítsam a tegnapi enyhe sminktől és a más szennyeződésektől. Nem voltam éppen jó állapotban. A hajam kócos volt, testem piszkos, ruhám szakadt. Minél előbb haza akartam jutni, hogy tusolhassak.

     Se szó se beszéd le akartam lépni, de gyomrom korogni kezdett. Kénytelen leszek valami ennivalót magamhoz venni, hacsak nem akarom halálra éheztetni magam. Nem tűnt ez sem olyan rossz megoldásnak, de azért engedtem a torkosságomnak és azonnal Prya felkutatására indultam. Hallottam pici és rugalmas lépteinek hangját odakintről, ezért kisétáltam az ajtón és a ház melletti tisztáson találtam meg.

     Hatalmas lángok csaptak odakint az ég felé. A méretes „tábortűz” körül vendéglátóm táncolt. Furcsa, törzsi mozdulatokat tett, s közben valami számomra felismerhetetlen szöveget mormolt. Meg sem lepődtem, mindig tudtam, hogy ilyesmikkel tölti az idejét. Már bekattant volna itt, ha legalább ezzel nem üti el tömérdek idejét.

     Volt már rá alkalom, hogy meg akarta tanítani nekem ezeket a törzsi mozdulatokat, a gyógynövények nevét és az élet szabályait itt, a semmiben. Valahogy nem voltam vevő rá. Mert ez persze mind szép és jó, de én komolyan mondom, hogy egy hét alatt öngyilkos lennék. Nem menne ez a remeteség nekem.

     Még emlékszem hogyan találkoztunk. Általános iskolában jöttünk egyszer errefelé kirándulni, de a tartárnő a lassúságomat nem volt hajlandó tolerálni. Elhagyott egy olyan helyen, ahol még sosem jártam azelőtt. Teljesen eltévedtem és leszállt az éj. Egyedül bóklásztam amikor Prya rám talált. Azonnal a szárnya alá vett. Azóta vagyunk ilyen bensőséges viszonyban. Másnap persze hazakísért, de utána sokszor meglátogattuk egymást. Megmutatta nekem a varázserejét, én pedig elmeséltem neki, hogy milyen is sokkal jobban hallani az átlagnál.

     Tudott varázsolni és jósolni. Persze ezt nem úgy, mint Harry Potter, hanem az elemek segítségével. Nem voltak látványos varázslatok, de az ő paradicsoma garantáltan mindenkiénél gyorsabban megnőtt, s volt olyan is, hogy többször termett egy évben. Fantasztikus! Mindig is annak tartottam.

     És ekkor a hókuszpókusz hirtelen abbamaradt és a tűz azonnal kialudt. Prya leült egy közelben rothadozgató fatörzsre, nekem háttal. Nem vette észre, hogy ott vagyok. Mély lélegzetet vett, hallottam, ahogy a levegő beáramlik hörgőcskéibe.

-  Amanda! – ordította – Jó hírem van a számodra! – tartotta a hangerőt. Majdnem belehaltam a hirtelen jött fájdalomba.

-  Prya! – szóltam rá – Itt vagyok! – nyüszítettem.

-  Istenem! – pattant fel – Sajnálom! Minden rendben?

-  Igen – morogtam – Csak pillanatnyi fájdalom – legyintettem – Mi az a jó hír?

-  Tudom, hogy nem vagy ennek nagy híve, de belenéztem egy kicsit a jövődbe.

-  Remek! – forgattam szemeimet dühösen.

-  És láttam egy fiút.

-  Nem érdekelnek a fiúk!

-  De ő érdekelni fog. Vonzó és kedves. Akárcsak te – simított végig az arcomon – El fogja feledtetni veled azt a Petert.

-  Úgy gondolod? – kérdeztem kissé megtörten.

-  Igen, és az istenek is. Minden rendbe jön majd. Csak vigyázz, ne taszítsd el magadtól – figyelmeztetett.

-  Jó – mondtam mogorván – Van valami ehető? – váltottam témát.

-  Csináltam neked abból a tojásos valamiből, amit szeretsz.

-  Uh, az jó. köszi. Addig is segíthetek valamiben? – ajánlkoztam.

-  Nem, köszönöm. Csak pihengess és gyógyítgasd magad – hozta fel megint.

-  Jó – feleltem és visszasiettem a házba.

     Odabent egyből a „fürdőbe” vettem az irányt. Nem bírtam várni, amíg hazaérek. Előhúztam a fal egy titkos rekeszéből egy fakádat és teljesen megtöltöttem forrásvízzel. Ezután levettem magamról a ruháimat és az üresen maradt lavórok egyikébe hajítottam. Lábujjam helyét beledugtam a hideg vízbe, de nem volt annyira kellemetlen.

     Egész testemmel belehelyezkedtem. Eleinte nagyon hideg volt, de idővel megszoktam. Jó volt tisztának érezni magam, s ez a kis idő arra is esélyt adott, hogy gondolkozzak. Hogy külső behatások nélkül végiggondoljam mi lesz ezután és mihez is akarok kezdeni magammal.

     Egyrészt ott volt, hogy imádtam Petert. Jobban szerettem mindennél. Ő pedig úgy tűnik nem viszonozta lángoló érzelmeimet. De a szerelem idővel elmúlik, nem igaz? Nem fog sokáig tartani, míg kiheverem, ugye? A másik, ami nagyon fontos eleme volt a kapcsolatunkban, hogy egyike volt azon keveseknek, akiknek meséltem az erős hallásomról. Eleinte nem hitt nekem, de amikor bizonyítottam neki, hogy tényleg természetfelettien jó vagyok benne, elfogadta és sosem okozott neki problémát, hogy toleráns legyen velem. Nem tudom, mikor tudnám ezt újra valakivel megosztani… És akkor még nem is említettem a kalandot, amelyet a bujkálás jelentett mindkettőnknek és azt, hogy délutánonként levedlette a jó fej tanár álarcát és egy igazi lázadó ifjú lett belőle. Azt hiszem, ez rettenetesen fog hiányozni. Együtt olyanok voltunk, mint egy kibiztosított pisztoly. Bármelyik pillanatban elsülhettünk és ez a veszély, az izgalom nagyon sokat segített a kapcsolatunk életben tartásában. Tudtam, hogy rettenetesen fog hiányozni, bármennyi is a pro és kontra érv. Én tényleg azt hittem, hogy ő az igazi. Sőt még most is azt hiszem. De el kellett felejtenem, és ahogy Prya már említette, nem szabad elzárkóznom egy új kapcsolat elől, még akkor sem, ha a felejtést látom majd benne.

     Kimásztam a kádból, de nem törölköztem meg. Egyből felvettem a ruháimat és vizesen, nedves hajjal sétáltam ki a nappaliba. A kis faasztalkán már ott volt a csak nekem készített reggeli. Éhes voltam, ezért nem hezitáltam sokat, hanem egyből ráugrottam a kajára. Habzsolni kezdtem, hogy minél előbb végezzek vele. Ez az ismeretlen étel leginkább egy rántott tükörtojásra hasonlított, só nélkül. Még együtt kísérleteztük ki pár évvel ezelőtt és azóta ez a közös kedvenc.

     Mikor végeztem a konyhába vittem a piszkos tányért és ismét elkezdtem keresni a legjobb barátomat/ nagymamámat. Nagyon messziről hallottam csak lépteinek zaját, ebből gondoltam, hogy ehetőt gyűjtöget az ebédünkhöz. Persze eszem ágában sem volt addig maradni. Igazából jó sok tervem volt egy ilyen szakítás utáni – lógós napra. És mindet véghez fogom vinni szépen sorjában.

     Szerencsére a táskámban mindig tartok papírt és ceruzát, így nem kellett semmit sem rúnaírással a sziklafalba vésnem. Leültem a kanapéra és írni kezdtem. Három rövid sorban letudtam az egészet:

Kedves Prya! Most mennem kell. Ne aggódj, jól leszek. Köszönöm a segítséged! A telefonszámomat tudod, azonnal hívj, ha valami újabb fontos információt látsz meg a jövőmben. Puszillak, és még egyszer nagyon szépen köszönök neked mindent.                      Amanda

     A kis lapot az asztalra helyeztem, hogy biztosan meglássa majd, amikor hazaért. Gyorsan összeszedtem a minimális cuccom és kiléptem a házból. Már alig emlékeztem, hogy hol hagytam a kocsit, de jó lenne megtalálni, különben nem tudom, hogyan fogok hazajutni.

     Végigsétáltam az ösvényen, sokkal tisztább fejjel, mint tegnap. Néhány helyen láttam megtépázott ruhám maradványait. Erről eszembe jutott, hogy milyen szörnyen éreztem magam. Éppen ezért nem is akartam a családdal találkozni. Úgyse értenék meg… Sőt, magyarázhatnám el a bajom külön – külön mindegyiknek. Jó, a húgommal ne olyan rossz a viszonyom, csak egyszerűen nem hasonlítunk.

     Ő a szülei pici lánya, én pedig… hát… én vagyok. Nem vagyok a szülők álma. Lázadozom és belekötök a nevelési módszereikbe, ahol csak tudok. Talán éppen Demi miatt éreztem szükségét annak, hogy rossz legyek. Ikrek vagyunk, teljesen ugyanúgy nézünk ki. Ő okos, szorgalmas, jó kislány, a szülei szeme fénye, a család büszkesége, a mintapélda. Nehéz lenne nála ideálisabb gyerek lenni. Éppen ezért nem is próbálkozom vele. Sokkal célravezetőbb a rosszban a legjobbnak lenni, mint jóban másodiknak. Persze én is tanulgatok, de csak mértékkel. Sokkal fontosabb dolgok is vannak az életemben. Például a zene.

     A zene az én Mekkám. Valahogy az tűnik a legjobb dolognak az életemben, Peter után. Vagyis… izé.. a zene a legjobb dolog az életemben. Annyira át tudom érezni az egészet, egyé tudok válni vele. Rettenetesen képes befolyásolni a hangulatomat, ami néha kellemetlen tud lenni. De néha pedig kifejezetten előnyös. Nekem reggeli kávé helyett elég egy ACDC szám.

     Összetett gondolatmenetem közben elértem a kocsiig. Kikaptam a táskámból a slusszkulcsot és kinyitotta az ajtót. A kocsim saját megrendelésre készült, ezért az ára… szóval nem volt éppen a legolcsóbb. Úgy volt kiépítve, hogy a külső zajok és a motorzaj a lehető legkisebb mértékben szűrődjön be. Ez azt jelentette, hogy rendes ember nem hallotta, de engem sem zavart a vezetésben. Az ülések műbőrből készültek, de ezt senki nem vette észre, csak Demi. Neki a látása olyan, mint nekem a hallásom. Néha tök olyan, mintha mutánsok lennénk. De ő legalább tényleg megérti, hogy milyen, ha az egyik érzékszerved jobb a többinél, de sokkal érzékenyebb is.

     Közepes sebességgel gurultam az országúton, ami kihalt volt ezen a délelőttön. Olyan távol esett ez a hely mindentől, hogy szinte senki nem járt erre. Néha bandázó drogosok tűntek fel, de azok is az ártalmatlan fajtából. Teljesen egyedül repesztettem az úton, ezért benyomtam a magnót. A Red Hot Chili Peppers válogatás CD – m szólalt meg, amit még Oliver – től kaptam születésnapomra. A kis figyelmes.

     A dalok rettenetesen halkan mentek, de én még így is tökéletesen hallottam minden egyes hangot. Igyekeztem nem a zenére, hanem a vezetésre figyelni, de elég sokszor elkalandoztam és dúdolni kezdtem. Az első állomás ahová menni akartam az a pláza. Be akartam vásárolni egy csomó új ruhát. Új göncök, új élet!

     Nem volt túl sok kedvem egyedül menni, ezért úgy gondoltam, elhívok egy szakavatott segítséget. Egyenesen az ő háza felé vettem az irányt. Majd ő eldönti mi áll jól és mi fér bele a stílusomba, és mi az, ami már mindenképpen sok lesz. Ugyanis, a kevesebb néha több!

     A hatalmas emeltes házak között majdnem eltévedtem. Ugyanazok a szürkés falak és a fekete rácsos ablakok. Olyan volt akárcsak egy börtön. Kirázott tőle a hideg, de ez nem tudott eltéríteni célomtól. Nagy nehezen megtaláltam a megfelelő épületet. Megálltam előtte a majdnem üres parkolóban és besétáltam a főkapuig. Ott ügyesen bepötyögtem a jól ismert kódot: 214 – kulcs – 2598. Az ajtó azonnal kinyílt és bejutottam a lépcsőházba. A második emelet 14-es házába igyekeztem. Szinte biztos voltam benne, hogy otthon lesz. Mégis mi mást csinálna ilyenkor? Biztosan rajzol vagy kockul.

     Megtaláltam a megfelelő emeletet és a megfelelő házat. Becsöngettem és vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Pár percnyi várakozás után az ajtó kinyílt és Ronald dugta ki rajta a fejét. Egy fehér trikót viselt és egy piros alsónadrágot. Azonnal felragyogott az arca, amikor meglátott. Beletúrt szőkés, hosszú hajába, hogy rendbe szedje elaludt frizuráját és egy pillanat alatt az ölébe kapott. Körbeforgatott egyszer – kétszer, aztán pedig lerakott.

-  Ni, csak, Amy! Hát téged is lehet látni? – ingatta a fejét.

-  Pontosan. Most majd egyre többet – mosolyogtam. Jól esett, hogy ennyire örül nekem – Igazság szerint én Oliver – t keresem.

-  Oliver – t? – szomorodott el – A szobájában van, asszem.

-  Nem! Itt vagyok – hallottam meg bentről a hangot – Már jövök is – lépett Ronald mellé.

     Nem igazán hasonlítottak, pedig ikrek voltak, akárcsak én és Demi. Még mi ketten úgy nézünk ki, mint két tojás, addig ők… mint két záptojás. Ehhez persze tudni kell, hogy Ronald elég érdekes személyiség. Egy hippi és egy rocker keveréke, ami – én mondom – érdekes párosítás. Oliver pedig rendezett és komoly. De talán a legnagyobb különbség köztük, hogy Ronald egy igazi nőcsábász, Oliver pedig… Nem igazán van oda a nőkért, hogy szépen fogalmazzak. Szóval rettenetesen komikusan néztek ki egymás mellett.

-  Oliver! – öleltem át régen látott barátom – Van egy kis kérésem – pislogtam elbűvölően.

-  Hallgatlak! – sóhajtott.

-  Még mindig szeretnél divattervező lenni? – kérdeztem ártatlanul.

-  Igen, Amy. Elmegyek veled vásárolni. Csak felkapok valami rendeset magamra – mondta és elviharzott.

     Nem tudtam elképzelni, hogy mért nincs megelégedve a fekete farmerével és ezzel a fehér pólóval. Tök jól néz ki benne. Bár lehet, hogy a férfiaknak más jön be, én nem tudom. De addig is kettesben maradtam Ronald – dal. Egy ideig csöndben volt, és vártam, hogy mikor következik, aminek következnie kell.

-  Mivel, hogy itt vagy és nem is rohansz sehova se, ezért gondolom az a titokzatos pasi eltűnt a színről – kezdett bele – Szóval arra gondoltam, hogy érted… te meg én… tudod te, miről beszélek, nem igaz?

-  Teljesen igazad van. Tényleg szakítottunk – mondtam, de igyekeztem nem szomorúnak tűnni – De Ronald, figyelj rám. 11 éves korom óta ismerlek és azóta is utasítom vissza minden ehhez hasonló ajánlatod. Fontos vagy nekem, jó barátom, a leges legnagyobb parti arc az univerzumban, de ennyi. Nem akarlak folyton ezzel megbántani, szóval most tisztázzuk, hogy nem akarok tőled semmit. De ha egyszer majd egy ilyesfajta kalandra vágynék, tuti hozzád jövök – kacsintottam.

-  Aha. Értem – mondta, mintha semmi nem történt volna, de azért láttam rajta, hogy a férfiasságán komoly csorba esett.

     Nagyon megsajnáltam és hirtelen elöntött egy érzés. Úgy gondoltam, hogy egyszer élünk, mért ne adhatnék legalább egy kicsikét magamból, ennek az aranyos, segítőkész és gyerekes srácnak. A pillanatból erőt merítve kezemet rásimítottam a tarkójára és hirtelen megcsókoltam. Először megrökönyödött, de aztán viszonozta. Körülbelül fél perccel ezután hallottam meg Oliver közeledő lépteit, ezért ellöktem magamtól Ronald – ot. Ennyi volt, semmi több. Csak egy csók és ennyi. Segített egy kicsit jobban éreznem magam. Ez a kis nyelvtorna határozottan jót tett mind a kettőnk önbecsülésének.

-  Mehetünk – lépett mellém Oliver. Semmit nem sejtett az egészből.

-  Oké! – feleltem – Szia, Ronald – intettem.

-  Hello – kacsintott – Még beszélünk.

-  Mi folyik itt? – kérdezte Oliver értetlenül.

-  Semmi – vágtuk rá egyszerre.

-  Akarom tudni? – hezitált.

-  Nem – mondtam és ott hagytam őket.

-  Szerintem sem – hallottam Ronald hangját, akármilyen távolról is jött – Meglesz a csaj – suttogta önelégülten.

-      Aha… Biztos – felelt testvére, de hallatszott a hangján, hogy kínosan érinti a téma.

     Nem vártam meg, csak lesiettem a lépcsőkön és a kocsihoz sétáltam. Jó mókának ígérkezik ez a kis közös vásárlás! Régen lógtunk együtt csak így ketten a banda nélkül. Az utóbbi időmet teljesen lekötötte a „nagy szerelem” ápolása. Ilyenkor érdemes elgondolkodni, hogy megérte hanyagolni a barátaimat ezért? Pedig amikor rosszul érzem magam, akkor ők állnak mellettem. Velük beszélhetem meg a problémáimat. Azt hiszem ez örök tanulság…

     Láttam Olivert közeledni. Gyors volt. Csak a felsőjét váltotta át egy lila ingre és haját hátrazselézte. Úgy nézett ki akárcsak egy modell. Nem volt a világ leghelyesebb fiúja, de elég jól nézett ki. Mégsem volt udvarlója. Igazából ő próbálkozott, de kevés olyan homoszexuális él a környezetünkben, aki ezt nyíltan felvállalja és nem él párkapcsolatban. Így az én drága barátom magányos volt, de biztos voltam benne, hogy egyszer majd megtalálja az igazit. Kedves volt, segítőkész, okos, művelt és romantikus.

     Automatikusan az anyósülés felőli ajtóhoz ment és szó nélkül beült. Tiszteltem benne, hogy nem szól bele mások dolgába és nem firtatja azt, amiről nem akarnak beszélni. De ha mégis elmondasz neki valamit, hallgat, akár a sír. Belőle nem lehet más titkait kiszedni. A sajátját is nehezen.

     Én is beültem, hogy minél előbb megkezdődjön a móka. Indítottam a motort és a zene ismét megszólalt. Azonnal felismerte az általa kiírt és nekem ajándékozott CD – t. Szélesen elmosolyodott. Hihetetlen milyen apró dolgokkal boldoggá lehet tenni. Vidám hangulata azonnal átragadt rám.

-  Felhangosíthatom? – kérdezte kissé félénken.

-  Hát… Ha mindenáron meg akarsz halni – viccelődtem – Nem tudok tőle rendesen figyelni. De a te döntésed.

-  Nem kockáztatok – mondta és azonnal kikapcsolta a rádiót – Örülök, hogy hallgatod.

-  Naná! Egy kedves barátomtól kaptam. Hogy ne hallgatnám?

-  Szóval egy kedves barát! – kacagott – Igen. Amikor megbeszéltük, hogy egymásnak csinálunk ajándékot én ilyenre gondoltam.

-      Hát igen. Te bezzeg nem hordod a pulcsit, amit kötöttem neked – tettettem sértődöttséget.

-      Néha hordom – kezdett mentegetőzni – Csak… Ritkán van hozzá illő alkalom.

-      Aha – morogtam – Hát ennyit erről.

-      És milyen stílusú ruhákat szeretnél? – váltott témát.

-      Hát valami vadabbat, mint általában. De annyira nem vadat, hogy azt mondják, hogy olyan, mint egy örömlány. Olyan vadócosat.

-      Vadócosat? Létezik egyáltalán ilyen szó?

-      Nem lényegtelen? – legyintettem – Vannak ötleteid?

-      Éppenséggel beugrott jó pár szett. Csak még finomítanom kell rajta a kínálattól függően. Mennyire bírod a magas sarkúkat.

-      Elviselem, de nem rajongok értük – savanyodtam el. Kínozni akar?

-      Oké. Akkor már megvan a két vezető stílus, amit meg fogunk célozni. Teljesen különbözőek, ezért titokzatosnak és kiismerhetetlennek fognak hinni. Egy igazi jégkirálynőnek.

-      És az jó lesz nekem? – értetlenkedtem.

-      Hát, nem, de jól fogsz kinézni.

-      Ez most komoly? – kezdtem nyávogni – Nem elijeszteni akarom az embereket.

-      Nem a ruhád miatt ijeszted el az embereket. Ha nem ismernélek, szerintem én is félnék tőled.

-      Hát ez igazán kedves – kezdtem komolyan a szívemre venni a szavait – Mégis mért?

-      Mert úgy tudsz nézni, mint valami tömeggyilkos őrült – mondta kissé félve a reakciótól. Mindezt pedig egy angyali mosollyal pecsételte meg.

-      Pár perccel ezelőtt sokkal jobban kedveltelek – mondtam kicsit dühösen. Hogy mondhat ilyeneket?

-      Na, látod! Már megint ez a nézés!

-      Milyen nézés?

-      Olyan, mintha meg akarnál ölni. Tényleg félelmetes.

-      Én mondom hihetetlen vagy! – megráztam a fejem, hogy lenyugodjak kicsit – Itt vagyunk.

-      Oh, végre! – könnyebbült meg.

-      Talán nem akarsz egy kocsiban lenni egy tömeggyilkos őrülttel?

-      Igazából, nem – mondta és máris kipattant a kocsiból.

     Hihetetlen milyen emberek vannak! Nem vagyok félelmetes, sem pedig tömeggyilkos őrült. Jó, lehet, hogy néha kiakadok és akkor elég durva tudok lenni, de mindenkinek vannak rossz pillanatai nem? Attól még nem lesz ijesztő. Mély levegőt vettem és én is kiszálltam a kocsiból.

     A vásárlás a kezdeti nehézségek ellenére jól végződött. Egy halom méregdrága ruhát vettem a szüleim kontójára. Lehet, hogy kicsit mérgesek lesznek, de nem érdekel. Ez igazán kellett, hogy jobban érezzem magam. Először is vettünk egy csomó nyári ruhát hozzá illő cipőkkel. Igen, néha elég magas sarkú cipőkkel. Nem baj, maximum hordom őket edzőcipővel. Kit érdekel? Nem akarok senkinek sem tetszeni.

     Felsétáltam a szobámba, hogy ledobjam az újdonsült cuccaimat. Hallottam, hogy valaki van otthon, de nem foglalkoztam vele. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy a lépési által kiadott hangból megállapítsam ki az. Boldogan szomorú voltam. Mélyen belül nem múlt el a szörnyű fájdalom, de csillapítani tudta a fájdalmat a mai remek szórakozás és hogy Oliver – rel végre minden problémánkat alaposan kitárgyaltuk. A töri tanáros incidenst kivéve. Azt, amiben a leginkább lett volna szükségem segítségre. De mindegy, majdcsak túlteszem magam a dolgon.

     Beléptem a hangszigetelt fehér, néhol firkákkal teli falak közé. Rendesen kidekoráltam a helyet rajzokkal, viccekkel és sok más, számomra szórakoztató dologgal… Az ősök persze nem nagyon örülnek neki és mindenáron újra akarják festeni a szobát. De minek pénzt pazarolni erre, ha aztán ismét kipingálom majd.

     Azonnal a fürdőszobába vittem az új ruhákat, színek szerint szétválogattam és beraktam az első adagot a mosásba, hogy holnap már fel is vehessem őket. Olyan izgatott voltam, mint ritkán. Talán ez most egy új lehetőség, egy teljesen új élet kezdete. Alig vártam, hogy teljes bedobással beleugorjak!

     Visszasiettem a szobámba és be akartam rakni ezt a zenét, ekkor azonban megszólalt a saját bejáratú csengőm. A hangja olyan hangszínen szól, amit kevesen hallanak meg, de nekem ez a legkevésbé irritáló. Akaratlanul nyitottam ajtót. Sőt, nem is nyitottam ajtót, csak kidugtam a fejem.

     Apám állt ott, az a félig kopasz vadbarom. Az a gúnyos mosoly az arcán felforralta a vérem. Legszívesebben rácsaptam volna az ajtót, de biztosan valami „rettenetesen fontosat” akar velem közölni. Remélem azt, hogy eltakarodik a házunkból végre, mert munkát kapott a Déli sarkon.

-  Mit akarsz? – kérdeztem csöppet sem udvariasan.

-  Beszélni szeretnék veled – grimaszolt. Pontosan annyira gyűlölt engem, mint én őt – Bemehetek?

-  Felejtsd el! – tiltakoztam – Máris lemegyek. Várj meg a konyhában – csaptam be az orra előtt az ajtót.

     Biztosan rettentő ideges lesz, de nem tud érdekelni ennek a szánalmas embernek a rinyálása. Azért erőt vettem magamon és levánszorogtam. Tudtam, hogy ebből veszekedés lesz, ezért már útközben felvérteztem magam egy esetleges csatára.

     Az ebédlőasztalnál ült az asztalfőn, én pedig vele szemben foglaltam helyet. Nehogy már kisebbségben érezzem magam. Pár percig farkasszemet néztünk, ezzel jelezve egymás számára, hogy készen állunk elkezdeni ezt a „kellemes” apa – lánya diskurzust.

-  Miről akartál beszélni? – törtem meg a csöndet.

-  A táborról – felelt.

-  Ja, ahova nem megyek. Oké, hallgatlak. Engem úgysem érint.

-  Dehogynem, ugyanis anyáddal úgy döntöttünk, hogy mind a kettőtöknek mennetek kell. Demi már belement, szóval legyél te is jó kislány és ne ellenkezz.

-  Nem vagyok Demi! – húztam fel magam azon, hogy megint hozzá hasonlít. Erre ugrok és ezt tudta! Ráadásul még az a lázító, lenéző hangnem…

-  Pedig jobb lenne – mondta őszintén.

-  Na, jó. a beszélgetésnek vége! – álltam fel.

-  Majd akkor lesz vége, ha én azt mondom!

-  Mi vagy te itt, király? És mi meg a néped? Hát nagyot tévedsz!

-  Elmész a táborba! – jelentette ki végül.

-  Nem kényszeríthetsz!

-  Csak figyelj! Szeretnéd, ha az iskolaigazgató megtudná, hogy mi van közted és aközött a kis nyegle történelemtanár között?

-  És mit szólna anya, ha megtudná, hogy a háta mögött a titkárnődet dugod!

-  Anyád már – már szánalmasan naiv. Úgysem hinne neked – kacagott fel, miközben felállt és felém lépdelt.

-  Ne beszélj így az anyámról!

-  Mért, akkor mi lesz? – kérdezte, láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet.

-  Gyűlöllek – mondtam teljesen őszintén – Bárcsak megdögölnél! – kiabáltam, fájdalmat okozva magamnak. Teljes szívemből azt kívántam, hogy eltűnjön, és ha ehhez a halála kell, Istenemre mondom, nem bánnám.

     Válaszul a szeretetteljes megszólalásomra egy hatalmas pofont kevert le nekem, amitől megtántorodtam. Hát ezzel sem érte el a szemétláda, hogy a nyakába ugorjak és azt suttogjam „Apa, úgy szeretlek!”. Kihúztam a fiókot és megragadtam egy kést, de mielőtt még előhúzhattam volna, anyukám magas sarkújának lépteit hallottam meg az előszobában. Visszatettem a kést és betoltam a fiókot.

     Anyukám belépett a konyhába és rögtön ehhez a disznóhoz sietett.

-  Mi a helyzet, drágám? – csókolta meg.

-  Csak a lányod megint ellenkezik – úgy tett, mintha ő lenne az áldozat.

-  Én, de hát – kezdtem dadogni össze – vissza.

-  Miről van szó? – kérdezte anya ismét ezt a mintaférjet és csodaapát.

-  Amy nem hajlandó megérteni, hogy csak neki akarunk jót azzal, hogy elküldjük őt a táborba.

-  Anya, én nem akarok oda menni. Nem fogok oda menni!

-  Dehogynem. Az 11:17 - es vonattal indultok mind a ketten. Téma lezárva. Kezdhetsz pakolni! – szólt rám anyám. Utálom, amikor neki ad igazat.

-  Nem! Felejtsd el! Szó sem lehet róla – fordítottam hátat és menekülőre fogtam.

-  Amanda Branch! Azonnal állj meg! – szólt utánam.

-  Ne… hívj… így! – morogtam – Gyűlölöm ezt a nevet! Ez az ember nem az apám! Soha nem is lesz az! – mondtam és felrohantam a szobámba.

     Bezártam magam és a belülről szétszedtem a csengőt. Ne tudjanak vele zaklatni. Hadd pihenjek, hadd gondoljam át a dolgokat.

     Levettem a nadrágom és bebújtam az ágyba. Zajtalanul, kényelmesen feküdtem, amíg gondolataim kavargó folyama el nem szállt és átadta helyét az álmaimnak.