a.1

Az óra idegesítően kattogott a tábla felett. Szinte éreztem, ahogy mozognak odabent a fogaskerekek, ahogy a mutatók vonszolják magukat egyre előrébb. Pár srác a padon dobolt, vagy dudorászott magában, alig hallhatóan. A beszéd hangja egybemosódott a kocsik morajával, ami az utcáról szűrődött be.

     Azt is tisztán észleltem, hogy Vanessa a mögöttem lévő padban rettenetesen körmöl valamit, de az nyilvánvaló volt, hogy nem az órai jegyzetét bővíti. Sosem szerette a törit. Igazi művészlélek volt. Mindenáron festő akart lenni. Nem mondom, volt hozzá tehetsége. A szülei sosem támogatták a nagyratörő álmait. Sajnáltam emiatt. Az isten adta tehetségét nem szabadott volna hagyni veszendőbe menni.

Vele ellentétben én teljesen odavoltam a történelemért. Persze ebben nagy szerepet játszott, hogy teljesen belezúgtam a történelemtanáromba, Mr. Peter Stewartba. A magas, szőke, kisportolt fiatalember az első percben belopta magát a szívembe.

Ekkor egy összegyűrt papírdarab hullott az asztalomra. Nem volt nagy meglepetés, hiszen hallottam, ahogy barátnőm kínozza azt a jelentéktelen fecnit. Remek… Levelezek órán. Mindenesetre kicsomagoltam az üzenetet és gyorsan átfutottam:

Ma akkor plázázunk? Hiszen megígérted!!!

Megfordítottam a lapot és gyorsan ráfirkantottam egy igent. Egy ügyetlen mozdulattal hátrafelé hajítottam. Az egész osztály végignézte, ahogy a gombóc fejbe csapja Vanessát majd a padján landol. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi közöm nem lenne a dologhoz, csak lejjebb csúsztam a székemen.

Mr. Stewart lassú, komótos léptekkel elindult felénk, mikor odaért felkapta a levelet és gyorsan átolvasta. Megbántottnak nézett ki. Megrázta a fejét, visszasétált a táblához, majd egy ügyes mozdulattal a szemetesbe hajította a cetlit. Nagyon elszégyelltem magam. Kénytelen voltam az elkövetkező perceket csöndben tölteni, nehogy még egyszer felhívjam magamra a figyelmet.

A csöngő hatására az egész osztály egyszerre lélegzett fel. Hallottam, ahogy tüdejük kiönti magából az összes eddig bent tárolt levegőt. Én is örültem, hogy vége az egész napos szenvedésnek és elkezdődik a jól megérdemelt pihenés. Jó, egy délután. Az élet apró örömei.

-  Mit írtál? – ugrott oda mellém Vanessa.

-  Azt, hogy igen… Bár lehet, hogy inkább a húgommal akarom tölteni a délutánt – válaszoltam.

-  Szarkazmus? – kérdezte gyanakvóan.

-  Nyílván – nevettem fel. Nem töltöttem túl sok időt a tesómmal.

Gyors léptekkel elindultunk kifelé a teremből. Mint mindig, mi voltunk az utolsók, ez amolyan szokásféle. A saját kényelmes tornacipőm mellet nagyon idegesített magas sarkújának kopogása. Már ezerszer mondtam neki, hogy hagyja a fenébe. Persze nincsen rá hihető magyarázatom, az állandó „fülgyulladásomon” kívül, ami miatt halkan kell velem társalogni. Már majdnem kiértünk, amikor hirtelen megzavart egy bársonyos férfihang.

-  Ms. Branch! Kérem, maradjon bent pár pillanatra.

-  Igen, Tanár Úr! – válaszoltam. Intettem Vanessának, majd becsuktam az ajtót, hogy senki ne zavarhasson minket.

Közelebb léptem hozzá. Csupán egy méter választott el minket. Hallgatóztam egy kicsit, hogy vannak e, akik kíváncsiskodnak a közelben, de senkit nem hallottam. Csak bólintottam, hogy tiszta a levegő.

Különleges nap volt az. Nagyon szélesen elmosolyodtam, majd elindultam felé. Amikor közelebb értem hirtelen a nyakába ugrottam és megcsókoltam. Éppen egy éve voltunk együtt. Azóta titkoljuk mesébe illő kapcsolatunkat. Egy hosszú éve döntöttünk úgy, hogy nem bírjuk egymás nélkül. Azóta bujkálunk. Végre egy év!

Reakciója azonban meglepett. A várt csókkal és öleléssel ellentétben finoman eltaszított magától. Teljesen megzavart ezzel. Talán valami rosszat csináltam? Csak nem húzta fel magát azon a kis órai levelezésen?

-  Mi van? Csak nem megsértődtünk? – próbálkoztam megint, de ismét elutasított. Határozottan nem stimmelt valami.

-  Amanda, kérlek. Komolyan akarok veled beszélni. Megoldható? – mondta komoran. Csak bólintottam. Bármit akar, ez akkor is a mi napunk - Szóval – vágott bele – Én azt hittem, hogy ez működni fog köztünk, de a dolgok kezdenek komollyá válni. Nincs szükségem most egy kapcsolatra, főleg nem egy diákommal. Te okos lány vagy Amy, tudom, hogy megérted. Gondoljunk rá úgy, mint egy játékra. Ne is mondd, hogy szeretsz. Ne nehezítsd meg. Nem volt köztünk semmi komoly. Csak a helyzetbe voltunk szerelmesek.

     Szünetet tartott, hogy felfoghassam a dolgokat. A szavai pengeként vágtak belém. Ostobának éreztem magam. Annyi kérdést akartam feltenni neki. Mért? Mikor döntöttél így? Nem szeretsz? Én mért szeretlek? És mihez kezdjek ezután? Hogy éljem túl? Mért játszottál velem? Mért töröd össze a szívem? Mért kel szenvednem? Mért ért véget az álom?

De nem kérdeztem. Tudtam, hogy csak megaláznám magam. Vettem egy mély levegőt, összeszedtem magam. Odaléptem a táskámhoz, elővettem a kis vörös dobozt, amiben az évfordulós ajándék volt, amit neki vettem.

Elindultam az ajtó felé és egy elegáns mozdulattal a szemétbe hajítottam a méregdrága aranyórát. Nem sírtam, igyekeztem nyugodt maradni. Megfogtam a kilincset, de mielőtt kiléptem volna az ajtón még visszafordultam egy szóra:

-  Boldog évfordulót!

Nem vágytam semmi másra, csak hogy mihamarabb eltűnhessek onnan. Hogy eltűnhessek az egész világ elől. Alig bírtam vezetni, úgy szédültem. Csak száguldottam az úton el a semmibe, anélkül, hogy átgondoltam volna, mit csinálok.

Nem bírtam tovább. Leálltam az út szélére. Már tudtam hova megyek. Onnan még legalább fél óra volt gyalog. Nem tudtam, hogy kibírom e, vagy elpusztulok ott, az ösvény szélén, de el kellett jutnom oda, az egyetlen helyre, ahol még képes lennék létezni.

Sokáig sétáltam. A cipőmet útközben elhagytam valahol, a ruhámat megtépte a bozót. Csak az tartott életben, hogy hamarosan biztonságban leszek.

Nem is kellett sok. Pár perccel később már meg is láttam a kis házat a hegy oldalában. Sosem értettem, hogy élhet valaki itt. Közel s távol egy lélek sincs itt. Persze békés és megnyugtató, de éjjelente rettentő félelmetes. Egyre közelebb értem a kis fapalotához. Amolyan kunyhójellege volt, de egy dekoratív személyiség még ebből is tud kastélyt varázsolni.

Az ajtónál bekopogtam és vártam, hogy kinyissák.

- Ki az? Lelövöm! – kiáltotta ki egy érces női hang.

- Csak én vagyok az, Prya – mondtam kissé haloványan.

Fél másodperc múlva kivágódott az ajtó és egy kéz erőteljesen berántott a házikóba.

- Mi történt, kicsikém? – kérdezte az ősz, rézbőrű sámánnő – Láttam előre, hogy valami baj lesz. Sőt, tudtam, hogy meg fogsz látogatni.

Megkérdeztem volna, hogy akkor mi az Istennek akart lelőni, de inkább ráhagytam a dolgot. Eléggé le voltam törve ahhoz, hogy ne viccelődjek.

A ház belseje olyan volt, mint mindig. Különféle ereklyék lógtak a falakról, mindenhol gyógynövények illata érződött. Egy hatalmas kanapé állt középen egy hófehér medvebőrrel leterítve. Néha nem tudom, honnan szerzi az ilyen cuccait. Pénze sincs, nem dolgozik. Mindent saját magának termel meg, vadász le. Fogalmam sincs, hogy tud így élni.

-  Kérsz valamit inni? – szakította félbe vizsgálódásom, miközben egy erős mozdulattal lenyomott a kanapéra.

-  Igen, valami erőset – nyögtem ki egy kis habozás után.

Csóválta a fejét egy darabig.

-  Kapsz egy jó erős teát. Azzal a fiúval van valami gond? – kérdezte, miközben lassú léptekkel kicsoszogott a konyhába.

Ez ismét felhozta az emlékeket. Amikor először hoztam el ide. Forró júliusi nap volt. Prya az egyik rokonánál töltötte a hétvégét és kölcsönadta a házat. Itt szeretkeztünk először.

De nem akartam ezen gondolkozni. Sem azon, hogy én azt hittem, ő az igazi. Ideje továbblépni.

Könnybe lábadt a szemem. Felálltam besétáltam a hálószobába, lefeküdtem a hatalmas ágyra és hagytam, hogy egy méhecske zümmögése álomba ringasson. Úgysem leszek jobban, de majd felkelek, és úgy teszek, mintha nem érdekelne.