d.6

     Korai kelésem oka az egyenesen szemembe tűző napsugarak. Hunyorogva keltem ki az összegyűrődött és a rám csavarodott takaróból. Egy hatalmas nyújtózással magamhoz tértem és ekkor megpillantottam a földön Matt-et. Egyenletes és mély lélegzetvételei biztosítottak arról, hogy jól alussza álmát és nem ébresztettem fel. Laza, elernyedt teste egy édesen, nyugodtan alvó kisfiúra emlékeztetett. Annyira aranyos volt! Örömömet leltem a szimpla bámulásában is, főleg, hogy most nem kellett elrejtenem a tetszésemet. Apró mosolyra húzódott a szám, de volt még valami fantasztikus melegség, ami talpig elöntött. Egy pillanatra se vettem le róla a szemem, és ez segítettem abban, hogy az elmém határának szélén billegő álmot még megkaparinthassam, és újra felidézhessem. Ő velem volt… egy napsütéses parkban sétáltunk, de a ragyogás egyáltalán nem zavart. Azt hiszem, talán napszemüvegben lehettem… Egy padhoz vezetett és felém fordulva szorosan mellém ült… Tisztán láthattam lenyűgöző arcát, ami oly közel volt hozzám, hogy még ébren is pillangók gyűltek a gyomromba miatta. Lassan levette rólam a napellenző szemüveget és mélyen a szemembe nézett. Komolyan, olyan valósághű és eleven volt az egész… - Szeretlek. És ekkor ébredtem fel a már igencsak irritáló sugarak az ablaküvegen való megtörése miatt. Lehet, hogy ez soha nem fog valóra válni, de nem érdekelt, egyszerűen csak jól éreztem magam tőle. A tegnapi szenvedés és bizonytalanság lapulni látszott és el is döntöttem, hogy átadom magam a szabadságnak, amit vele élhetek át. Semmi idegesség vagy túlgondolás. Csak természetesen!
            Nem akartam felébreszteni, olyan békésen aludt. Az az ötletem támadt, hogy a természet ölében edzek egy kicsit. Már nagyon rám fért. 1 hete nem voltam vívni, de nem tört rám semmiféle elvonási tünet, ami ilyen esetben szokott. Inkább örültem, hogy most plusz időm van erre, kihasználva, amíg Matt alszik. Ha ébren lenne, azt hiszem, nem tudnék elszakadni tőle és külön programot szervezni magamnak.

            Felkaptam egy passzos edzőgatyát meg egy laza topot. Féltve őrzött tőrömet magamhoz vettem. Lassan, lábujjhegyen lépkedtem Matt mellé. Óvatosan leguggoltam, és betakartam csupasz vállát nehogy fázzon itt a földön még kora reggel, majd elhagytam a közös lakóhelyünket.

            A délelőtt nagy része felélénkítő sportom űzésével telt, melynek a már jól ismert sűrű erdő adott teret. Most éreztem magam igazán formában. A mozgás csak még jobb kedvre derített, viszont most egy növekedőben érzés ragadott el: hiány. Kifújtam magam és egyenesen a hiány forrásához vezetett a szívem. Mintha az agyam helyett most az diktálta volna az ütemet, hogy minél előbb csillapíthassa a tátongó ürességet.

            Az ajtónk előtt vettem egy mély lélegzetet, majd beléptem:
            - Hol jártál, napsugár? – fülig érő mosolyával kezdte kitölteni az űrt.

            - Csak edzettem egy kicsit, ne hogy kijöjjek a gyakorlatból. – fertőző a vigyora. Elég csak ránézni és már ragyog az ember.

            - Én már kijöttem a gyakorlatból. Majd este… - élénk hangja lehalkult és maga elé bámult. Eszembe jutottak a tegnap esti feszengések, amik nem hagytak szabadulni. Olyan érzések törtek rám, mintha ki akarnék bújni a bőrömből és valaki más lenni, de közben meg nem hagyhattam el a saját elveimet. Saját magammal küzdöttem órákon át, mígnem valahogyan sikerült álomba ringatni magam. Matt észrevette, hogy valami nincs rendben, rá is kérdezett. Nem akarok még egy ilyen estét, amikor érzem a szikrát, a lehetőséget, de nem tudom átadni magam neki. Szóval, nem is figyelve mondatára, tereltem a témát.

            - Szóval, melyik órára ülünk ma be?

            - Látom rajtad, lazítani akarsz. Egyikre sem. – persze, ő megteheti.

            - Aha, persze. Te nem akarsz többet szóba állni egy tanárral sem. – közben a tőrömet visszahelyeztem a szekrény mellé, a falnak támasztva.

            - Eddig sem akartam, ő kezdte. – az igazat megvallva, engem sem nagyon izgatott a tananyag, főleg, hogy ezt nyárra akarták beszervezni nekem. Nem volt elég az a 9 hónap, amit szinte folyamatosan az iskola leghátsó padjában töltöttem? Meg egyébként is, az itteni padtársam elterelte a figyelmem. Na, jó. Hagytam.

            - Akkor lógunk? Együtt? Hú… az izgi. – fordultam felé, felfedve huncut mosolyom.

            - Hova szeretnél menni? London, Párizs, Róma? –csak ironizált volt, de tudom, hogy számára nincs lehetetlen.

            - Te vezetsz. Te tudod, mi, hol van, mit érdemes megnézni. Persze, az erdőn kívül. Ma reggel visszamentem oda, ott vívtam. Lekaszaboltam az összes fát. – nevetés kíséretében törtek elő belőlem a szavak. A szekrényben keresgéltem valami civilizáltabb ruha után.

            - Hát, ha jó munkát végeztél, akkor rétre megyünk. – honorálta a hülyeségem. Kedves tőle.

            - Figyi, nem bánod, ha gyorsan letusolok? Addig találj ki valamit.

            - Oké, persze.

            Leerőszakoltam magamról a ruhadarabokat és beléptem a tus alá, mely langyos vizet eresztett rám. Jól esett ellazítani a porcikáimat a vívás után. Félek, hogy kicsit elszoktam maga a koordinációs mozdulatokról, és persze, nem a gyorsaságtól. Kicsit azért, hiányzott az otthoni élet. A család, a barátnők, az edzések. Eddig ezek voltak életem jelentős pontjai. Lehet, hogy ez után a tábor után bővülnek.

Gyors zuhany után felkaptam egy farmer rövidnadrágot, melyet egy barna atlétatoppal párosítottam. Sötétebb árnyalatú barna bőrövet csatoltam csípőm köré. Hajam egy részét hátra csatoltam, ne zavarja arcom ebben a nagy melegben. Az égető nap miatt kénytelen voltam szemeimet egy UV sugarak elleni napszemüveggel palástolni.

            - Gyors voltál. Hova ez a sietség?

            - Nem akartam, hogy sokat várj rám. – farmer sortomba bújtatott övemet igazgattam. – Na, merre vesszük az irány, kapitány?

            - Szerintem menjünk a játékterembe. – tegnap esti póker? Na, jó, nekem a póker, ha vetkőző, ha nem, egy életre kifújt.

            - Komolyan? Az túl nagy feltűnést kelt, nem? – azért gondolom, nem hívják nagy szeretettel a diákokat szórakozni tanulás helyett.

            - Nem. Hidd el, nem csak mi leszünk ott. Nem mindenki olyan jó gyerek, mint te. – jó? Biztos?

            - Azért, hogy le ne bukjak, elrejtesz a pólód alá? – jó volt rossznak lenni, még ha ez nem is bizonyított semmit.

            - El ne piruljak! Azt dugsz a pólóm alá, ami csak akarsz, amikor csak akarod. – a pajkosság jelei természetesen ott rejtőztek hangjában, de olyan volt, mintha most én irányítanám őt.

            - Helyes! – mondtam elégedett hangon. – Akkor a vetkőző póker már kiesett. – csak egy kicsit hagy húzzam!
            - Az már egyszer bebukott, hagyjuk is. – ma reggel igencsak meglepően komoly. Lehet, hogy nekem kéne kicsit igazodnom ehhez… - Indulunk?

            - Biliárd. Na? – az ajtó elé léptünk és ő a hátam mögül kinyitotta előttem.

            - Nekem megfelel a póker. – semmi esetre sem.

            - Oké. Akkor marad a biliárd. – ő még csak meg sem kérdezett tegnap az ádáz kis játékáról, amiben mellesleg csalt. Megnyerően próbáltam mosolyogni. Nem tudom mennyire sikerült.

            - Akkor… biliárd. – beletörődött keserű sorsába, ugyanis pool biliárdban verhetetlen vagyok.

            A játékteremhez értünk, ami tényleg jó népszerűségnek örvendhetett. Az előtérben székek és asztalok, melyek mögött italozó fiatalok szórakoztak. Matt a pulthoz lépett és kikért egy asztalt, majd a játékhoz szükséges golyókat átvettük és beléptünk a biliárd, snooker és csocso asztalokkal megrakott terembe. Kiválasztottam két jó minőségű dákót, majd mind a kettőt lekrétáztam, hogy megfosszam a lökési felületet minden apró zavaró porszemtől.

            - Felállítod az asztalt?

            - De hát, áll… - felpillantottam rá. Értetlenül nézett vissza.

            - Úgy értem… a golyókat a megfelelő helyükre. Várj… - leesett a dolog. – te nem tudsz biliárdozni?

            - Úgy nézek ki, mint aki tud? – az éretlenség nem hagyta el arcát, így elég kínos helyzetbe kerültem. Én nyúztam el játszani, és még csak meg sem kérdeztem, hogy tud-e. Miért vettem ennyire alapvetőnek?

            - Oh, én nem tudtam. Mondhattad volna, hogy ezért nem akarsz. Sajnálom.

            - De én akarok, csak nem tudok. – ez azért bíztató volt. – Na, mutasd meg. – tegnap ő, most én vagyok a játékmester.

            - Szóval… ez a te dákód. – nyújtottam felé a botot. Így visszagondolva az előbbi mondatomra, kicsit félreérthetően hangzott. Ezt mi sem támasztotta alá jobban az, hogy kikerekedett szemekkel és csalafinta fél mosollyal az arcán várta a további instrukciókat.

            - Öhm… - rájöttem, hogy a biliárd szakszavai igencsak más gondolatokat ébreszthetnek az ember agyában. Illetve egyes emberek agyában. Így már nekem is nehezebb volt a tudtára adni a lényeget. -… a fehér golyót megcélozva kell a többi golyót a lyukba lökni. – próbáltam elhadarni a további információt.

            - Ez a játék? – mintha csalódott lett volna. –Ezért jöttünk ide? Ugyan, Demi, szólhattál volna. – értettem, hogy mire gondol, de adtam az értetlent.

            - Miért… mi a baj vele?

            - Na, jó, semmi. Szóval, a dákóm segítségével belököm a lyukba a golyót. – egyértelműen össze kellett foglalnia. Nagyon komolyan adta elő. – Menni fog.
            - Menten gondoltam, hogy ez a te játékod. Tehát… - a fontosabb részleteket is tudtattam vele, próbálva kikerülni a kulcsfontosságú szavakat, amik mind másra emlékeztettek.

            - Érdemes így megfogni. Könnyebb hozzáférni az asztalhoz. – lazán ráhajoltam az asztalra és célba vettem a fehér golyót. Az hozzáütközve a másikhoz a felső lyukba juttatta az egyik színest. Elégedetten kezdtem felemelkedni, amikor ő hirtelen a hátam mögé lépett és lassan felvette az én tartásomat, mindezt fölém hajolva. Mellkasa épphogy csak a hátamat súrolta, míg fejét a hajammal fedett nyakamhoz tolta. Az a nagy magabiztosság lefagyott az arcomról, inkább forróság öntötte el. Szerencsére a hajam függönyként bomlott mellém, így ő nem érezhette meleg bőrömet. Lassan az asztalra nyújtott bal karom mellé csúsztatta az övét, míg a másikkal a jobb kezemre helyezte finom, de férfias kézfejét. Azt éreztem, hogy szívem lüktetése gurulásra készteti a golyókat, olyan sebességgel dobogott.

            - Oké, menni fog. – mintha mi sem történt volna, mintha tényleg csak a játék mihamarabbi elsajátítása miatt dőlt volna hozzám. Túl meggyőzően adta a közömböst, szóval magamra maradtam ezzel a lehetetlen érzéssel. Vele minden annyira más. Minden, amiben eddig hittem, amit eddig távol tartottam magamtól azt ő most mind felrúgja. Nem volt túl sok fiúm, persze, akikkel komolyabb lett volna a dolog, de ők a szöges ellentétei voltak Matt-nek. Soha nem olyan pasikkal voltam, akikért mindenki rajongott volna. Nem szerepeltek a lányok elsődleges listáján. De Ő… érte mindenki odavan. Fiú, lány egyaránt. Ú, na jó, ez számára nem dicsőség, de tudom, hogy Ő a legnagyobb trófea, a legértékesebb díj, amit ember, illetve, lány, valaha a magáénak tudhat. El tudom képzelni, hogy a csaj ismerősei mennyit versenghetnek, civakodhatnak érte, hogy elnyerjék a szívében lakozó legdrágább érmet. Nekem nem kell versenyeznem, mármint, nem érezteti azt, hogy bárki is a vetélytársam lenne. Furcsa ez az egész. Lehet, hogy a többi lány sem akar többet tőle és ezért is lett ilyen szívtipró. De, hogy lehet, hogy nem látják benne azt az odaadást, azt a tökéletességet, túl a fizikai adottságain? Megint nagyon mély rétegekig hatolok, bezzeg, megígértem magamnak, hogy szabadon cselekszem és minden túlgondolás nélkül szuper időt töltök vele.

            - Helósztok! – csengett fel egy ismerős női a hang a hátunk mögül. Cam? Mit keresel itt? – Láttam, hogy Matt milyen otthonosan mozog a biliárdban. – úgy kecsegtette magát, mint egy rossz dal, melynek semmi esélye, hogy a füledbe másszon.

            - Szia, Kiara! – összehúzott szemöldökkel szemléltem Cameron hervadó csábító mosolyának keserű vigyorrá való átváltozását. – Nem csoda, hiszen már három éve… - Matt hirtelen rám pillantott. Mi három éve? -… fontolgatom.

            - Látom, a barátodnak rossza a memóriája. – beszéde közt ott bujkáltak a leplezni próbált mérges szavak, melyeket már nekem címzett.

            - Matt… ő Cam. Tudod, a volt szobatársam. – a VOLT.

            - Tudom, emlékszem rá. – nem úgy tűnt. – Az a csodálatos lány, aki feláldozta magát. – Cam kezéért nyúlt és kezet csókolt neki. Elakadt a lélegzetem, per pillanat nem a legjobb értelemben. Most az én arcomra kezdett ráfagyni a mosoly. A düh és a szomorúság egyszerre értek célba egyenesen a szívem közepébe. Féltem, és nem is akartam bevallani, hogy e kettőnek az eredménye olyas valami, amit már nagyon rég éreztem. Eddig is ott botorkált bennem, de nem tulajdonítottam ennek megnevezést. De én most… féltékeny voltam.

            - Én ismerek valakit, aki sokkal felelőtlenebb döntést hozott… - hangomban az ideg elnyelte az érthetőség szintjét, úgy éreztem, mintha csak tátognék. Olyan volt, mintha csak magamban beszélnék, hiszen magamra is utaltam. Tekintetem Matt-re suhant, kinek arca meglepő módon eltorzult előző mondatom hallatán. Ezek szerint figyelt rám és észlelte a hirtelen jött hangulatváltozásomat. Mintha gyötörte volna valami, de nem a szomorúság. Nem tudtam kiigazodni rajta.

            - Hölgyeim, megbocsátanak egy pillanatra? – semmitmondó hangja megint nem segített megérteni őt. Sarkon fordult és egyenletes léptekkel elhagyta a játéktermet. Fagyottan álltam ott, nem érteve az eddig lezajlottakat. Én eddig tökéletesen azt gondoltam magamról, hogy ésszerűen és, ha kell, érzelmek nélkül tudok gondolkodni, de ez a hirtelen jött féltékenység elöntötte az agyam. Ez annyira… annyira gyerekes. De ő is az! Döntse már el mit akar és legyen egyértelműbb.

            - Ilyen, amikor veszekedtek? – Cam valamivel komolyabb hangja repített vissza a valós helyzetbe. Veszekedés? Szó sem volt veszekedésről. Minek kell mindenbe beleavatkoznia? Ha ő nem tolakodott volna ide nyávogni, most nem vele lennék kettesben.

            - Mi nem veszekedtünk! – tisztáztam a helyzetet Cam szemében, nehogy még kapva kapjon és… féltékenység!!! Áhhh!
            - Előfordul a kapcsolatok elején is, hogy már…

            - Tessék? – döbbentségem igen kifejező volt, így ez szavába is vágott.

            - Hiszen, együtt vagytok, nem?- haboztam a válasszal, ezért folytatta. – Jo informált a heves csókotokról, melynek tanúja volt. Azóta is azt hallgatom, hogy mennyire rossz érzés volt látnia.

            - Nos, mi… szóval ő és én… - nem tudtam mit kellene mondanom, csak motyogtam össze-vissza. Tudott a csókról, abban a hitben él, hogy egy pár vagyunk. Valahogyan nem tudtam megcáfolni, vagyis a szívem leállította agyam sürgős keresését mentegetőzés és letagadás után.

- Csajszi, meddig kell már rád várni? – a kettővel mellettünk lévő asztaltól kiabált oda nekünk egy pasas, sok eséllyel Cam-nek. Nem ismertem az illetőt, de örökké hálás leszek neki.

Cameron rám pillantott, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, én kezdtem beszélni:

- Figyelj, menj csak. Én megkeresem Matt-et. – leraktam a dákót az asztalra és válaszát meg sem várva, az ajtó felé igyekeztem. Szemeim Őt kutatták a pult körül, az asztalok mellett, de sehol sem leltem rá. Remélem nem ment világgá.

Elhagytam az épületet, és a kinti élet között kerestem a legfontosabbat. Tekintetem az ittlévők arcáról arcára járt, míg végül oldalt egy pad tetején találtam rá. Megkönnyebbültem, hogy nem ment messzire vagy nem hagyott itt. Mivel fogalmam sem volt, hogy mi volt ez az egész, már minden megfordult a fejemben.

 Lassú léptekkel odasétáltam hozzá és felültem mellé a pad támlájára. Mély levegőt vettem, ezzel felkészülve a beszédre, de ő törte meg a csendet:

- Demi, bocsánat. Csak elkalandoztam. Már éppen indultam…- elrugaszkodott a padtól és éppen fel akart állni, de én karja után nyúltam és visszahúztam, maradásra késztetve.

- Várj! Mi történt? – nyugodt hangon kérdeztem, de teljesen kivehető volt belőle az értetlenség.

- Tessék? Semmi. Már untam a játékot... és mást. – az utolsóknál halkított hangján. Ha abból indulok ki, hogy ő tényleg kedvel engem és szívesen van velem, akkor nem rám célzott. Próbáltam így felfogni a dolgokat.

- Cameron felbosszantott engem. – rá is központosítottam a témát. – Valahogy ő az a típus, aki csak a hangjával is már a csillagokig kerget.

- Hát, ebben hasonlítunk. Utálom, ha valaki ilyen ragaszkodó. – nagyon elmélyedhetett a gondolataiban, minden zajt ki kellett zárnom, hogy hallhassam.

- Szerintem csak éppen nem volt kire rámásznia. Gondolom téged szemelt ki.

- Nem volt rá oka… vagy, na, jó, megértem. – felkuncogott. Ez az! Kezd a régi lenni. – Visszamegyünk?

- Tuti, tetszel neki. – nem is reagáltam előző kérdésére, ott maradtunk. – Ez magától értetődő. De, lehet, hogy neked is szimpi. Vagy nem? – próbáltam közömbösséget sugározni, mintha csak az időjárásról beszélnénk.

- Viccelsz? – hangja megemelkedett. – Nem! Demi, ne próbálj hátrálni a kapcsolatunkból, mert nem fogom hagyni, jó? – sokáig fogva tartott pillantásával, mintha belém akarná magyarázni. Az agyam megállás nélkül ismételgette a hallottakat és próbálta felfogni, majd másodpercek alatt kielemezni. Szóval, a mi kapcsolatunk… és ő nem hagyja, hogy én… Én hátrálni? Na, ezt gyorsan meg kellett vétóznom.

- De, én nem akarok hátrálni… - szünet nélkül követték egymást a szavak, - csak birtokolni sem, amit gyűlölsz.           

- Te ezt honnan veszed? Mondtam én ezt valaha? – remélem azért nem mérges. – Először ismerj meg és azután akarj megfelelni. – átléptünk a minden feszengés nélküli őszinteség szintjére. Ez bennem is új rétegeket lágyított fel.

- Én azt szeretném. Úgy értem, meg akarlak ismerni, már az első találkozás óta, de mégis hogyan ha te közben más lány kezét csókolgatod? – ha akartam, se tudtam volna fékezni a gondolataimat, így hát mind napvilágra jött, felfedve dühöm és szomorúságom szintézisét, a féltékenységet.

- Egy: azért nem az első pillantástól! Emlékezz csak vissza, milyen zárkózott voltál. Kettő: az csak manipulatív módszer, amit a helyes pasik – azaz én – alkalmaznak. Szerintem vicces, amikor egy csaj azt hiszi, hogy esélye van nálad. – halvány félmosolyra húzta száját, mely az én pillantásomat is maga után vonta.

- Amikor ilyeneket mondasz… én… nem tudom. Velem nem viselkedsz így és ez persze jó, de… ezért vagyok zárkózott, mert… félek. – elkaptam a tekintetem és lehajtottam a fejem. A pad alatti porszemcséken akrobatázó hangyákat szemléltem.

- Félsz? Még mindig? Nem tudom, mit tehetnék… - tehetetlenség áradt hangjából, de én nem akartam, hogy ő rosszul érezze magát. Eljutottam a „téged hibáztatlak” szintről a „nem akarlak így látni” fázisba.

- Nem! Te mindent jól csinálsz… túl jól. – ez így volt. Én voltam az, aki nem tudta, miként reagáljon a viselkedésére vagy a meglátásaira bizonyos esetekben. Nem készültem fel arra, hogy hozzá foghatóval találkozom.

- Akkor használj ki. Engem nem zavar. – arca lágyabb lett, mentes minden feszültségtől. Gondoltam, mára elég ennyi lelkizés, visszatértem a laza stílusra.

- Szavadon foglak. – pimasz mosolyommal zártuk ezt a még megemésztésre szoruló témát.

Alig pár perc múlva, valaki Matt nevét kiabálta és a hang forrása egyre közelebb érkezett hozzánk.

- Matt! Haver, azt hittem idén már nem jössz el. És mégis, király! – elég laza volt a srác, aki pár pillanat múlva már előttünk termett. Fel volt dobva, de nagyon. – Ma van a nyitó buli, eljött a mi időnk. – kérdően néztem rájuk, várva Matt reakcióját.

- A te időd. Tudod én már kinőttem ebből. – olyan komoly ma. Azt hittem a buli hallatára tapsolva vet cigánykereket.

            - Remélem, ezt egy megfázás mondatja veled vagy agybaj. – vicces ez a gyerek.

            - Mikor kezdődik?

            - Haver, már megy! – az ismeretlen srác majd ki akart bújni a bőréből.

            - Haver, leszarom! – gúnyolta ki Matt ugyanolyan hangsúllyal és hangnemmel. Halkan felnevettem.

            - Azért gyere el, láttam pár befűzhető lányt. – Matt-re kacsintott. Jó, hogy engem nem vett észre.

            - Akkor ott leszek. – Matt biztatóan mosolygott a haverjára, vagy nem is tudom, hogy egyáltalán méltó volt- e Matt szemében, hogy besorolja valahová. Már rájöttem, hogy ezzel csak le akarja rázni.

            - Jól van. majd keress meg. – fokozta jó kedvét a tudat, hogy még találkozik Vele.

            - Te, szállj már le rólam. – bejött nekem ez a stílus. Vicces így látni másokkal.

            - Jól van, csáó. – szerintem már kezdett megijedni. – Minden jót, hölgyem. – fordult felém és kezet csókolt. Szóval, ez csak amolyan illedelmesebb elköszönés a macsó pasiknál. Bár, ez a fiú nem tűnt annak.

            - Esküszöm, leütöm ezt a gyereket. – ingerültsége számomra humoros volt. Közben leszállt a padról. Én követtem példáját.

            - Miért? Ő kedvel téged. – hazafelé vettük az irányt.

           - Ez alap, de nem kell behódolnia neked. Az az én feladatom. – olyan természetesen tudja kimondani ezeket, hogy az én szívem viszont már természetesen kihagy.

            - Ez nem az volt. Már leesett, hogy nálatok ez amolyan üdvözlés vagy ilyesmi…  - Cam-nek is, gondolom, csak ezért csókolt kezet. Ja, és persze, ki akarta engesztelni, mivel elrontotta a nevét.

            - Van benne valami. De nem megyünk el, ugye? – na, ezt még természetesebben mondta. Pedig én elgondolkodtam rajta.

            - De, menjünk. A mai napot akkor használjuk szórakozásra. – szórakozzunk együtt, csak ne otthon, zárt falak között, ahonnan semmi menekvés. Nem is akarnék menekülni, előle főként nem. Leginkább magam elől. Fel akartam oldódni és tényleg, szimplán jól érezni magam, vele.

            - Igen, ezért nem megyünk el. – ez számára egy egyértelműen levont következtetés volt.

            - Lécci! Miért nem akarsz?

            - Mert idegesítenek az emberek. – közömbös hangja ezt a tényt csak még jobban alátámasztotta.

            - Igen… már kezdem észrevenni. – egyszer említette, hogy antiszociális, de én nem hittem neki. Most már kezdek. – De… velem leszel. Na, lécci! – kérleltem. Valahogy az az érzés vezérelt, hogy a tegnap esti kínlódást nem akarom újra átélni. Akkor már bulizzunk, de együtt. Hogy kiadhassam magamból a feszültséget.

            - Igen, de én csak veled szeretnék lenni. – az, hogy ezt annyira kiemelte, kicsit furcsa volt, de nem akaratoskodtam, mint a biliárdnál.

            - Jó, akkor nem erőltetem. A biliárdra is én beszéltelek rá. – az sem sült el a legjobban és természetesen miattam.

            - Nagyon akarod? – kezdte megadni magát.

            - Nem, ha te nem szeretnél menni. – csak úgy akarok, ha ő is.

            - Azt hittem, téged nem vonz az ilyesmi. – ügyes. Rám irányítja a dolgokat. De, ezt már igazán megszokhattam volna.

            - Nem vagyok nagy diszkó fan, de most itt van egy lehetőség rá. De akkor hagyjuk.

            - Az embernek minden lehetőséget meg kell ragadnia. – sóhajtott egy nagyot.

            - Akkor mégis megyünk? – felélénkültem a lehetséges válasz lehetőségére. Volt esély egy újabb feszült este elkerülésére. Az volt a tervem, hogy lazítok, szórakozok és csak a jóra koncentrálok.

            - Természetesen. Előveszem a rongylábam.

            - Szuper! Jó páros leszünk. – földobott állapotom majdnem arra késztetett, hogy a nyakába ugorjak, és elregéljem neki, hogy milyen kedves, figyelmes, és, hogy mennyire… szeretem. De, ez most nem jött volna a legjobbkor, azt hiszem.

            - Te csak azt hiszed. Reménytelen vagyok. Elmondom a tervet: te táncolsz, én pedig beülök a bárrészlegre és leiszom magam. – na, bíztató.

            - Jó, ne tervezgess előre. – házunk elé érve, felmentünk a lépcsőn. Megálltam az ajtó előtt. – Majd lesz, ami lesz.

            - Hát, persze. A férfiak céltudatosabbak.

            - Aha, igen. Akkor kezdjünk készülődni. – bele sem merészeltem gondolni, hogy mire célzott.

Izgalommal teli esténk ezennel kezdetét veszi.

Következő ajánlott:

Matt: 5. fejezet