Az embernek mindig fel kell készülni a legrosszabbra, tartja a mondás. De, hogy ilyen förtelmes sorsot szabott ki nekem a Jó Isten… ezt még szinte most sem hiszem el. A homoszexualitás megvetése most még mélyebbre hatolt a szívemben. Ilyen megmérettetésekre én nem vagyok felkészülve. Ki találta azt ki, hogy összetesznek egy ferde hajlamú idegbeteg állatot, egy normális, heteroszexuális emberrel? Biztosan apám uszította rám Jo-t, más ésszerű magyarázatot nem találok erre. Az éjjel minden egyes percét a kínlódás uralta, és az összes ott élt az emlékezetemben, kristálytisztán, az őrületbe kergetve férfiasságom.
Felkeltem a földről - ahol töltöttem az estét - és próbáltam kerülni a szemkontaktust Miss Sütivel.
Még egy erotikától izzó tekintetet nem tudok elviselni, azt már nem. Hiba volt páncél és bakancs nélkül lefeküdnöm tegnap este, ha én ezt tudom… A szekrényem ajtaját óvatosan nyitottam ki, nehogy zajt csapjak. A rendezetten összehajtogatott felsők közül kiemeltem egyet, és azt a széken felejtett nadrággal felvettem. Ezután gyorsan lefoglaltam az egyetlen menedéket a házban: a fürdőszobát. Kulcsra zártam ajtaját és megkezdtem a reggeli rutinmozdulatok sorozatát. Iparkodtam, hogy a „könnyűvérű” kopogtatását elkerüljem, előrelátó vagyok, mint mindig. Gyorsan sikerült beállítanom a hajam, szerencsére ez nem szokott sok időt igénybe venni nálam. Elvégeztem aprócseprő dolgaim és máris rohantam ki a házamból.
De a vadász elkapott!
- Matt! Hova mész? Olyan zárkózott voltál tegnap este… - most komolyan egy buzinak kell elmagyaráznom, hogy nem akarok vele semmilyen kapcsolatba keveredni? Ez… gusztustalan.
- Figyelj ide, Jo! Én elhiszem, hogy kapós vagy a fiúk körébe, – a fenéket, ez a kis csíra? – de az én szexuális beállítottságom teljesen rendben van, elhiheted. Szóval örülnék, ha leszállnál rólam, mert amit az este műveltél, az kritikán aluli volt.
- Én csak játszani akartam, ne legyél ilyen! – hogy lehet valaki ilyen visszamaradott?
- Oké, elegem van! Takarodj ebből a házból! – kiengedtem a hangommal együtt a bennem felgyülemlett feszültséget is - Mire visszajövök, legyél összecsomagolva! Világos? Na, mire vársz?
A vezényszót hallva egyből összerezzent, és belekezdett a pakolásba. Én feltéptem a kilincset és zaklatott állapotban hagytam el a szobánkat. Az idegeim pattanásig feszültek, képes lettem volna felrobbanni, és szétzúzni ezt az egész kócerájt. A faház mögé mentem és előkaptam a mobilomat a zsebemből. Megkerestem apa számát, ami ugye a legelső volt a híváslistán, hiszen ő volt az, az egyetlen szerencsétlen, aki képes volt felhívni egy randi közepén. Istenem, milyen kínos volt… Hogy utálok hazudni másoknak, főleg Demi-nek. Nem érdemli meg ezt, ő tényleg nem. A tegnapi találka sok mindent megváltoztatott bennem. Már nem úgy tekintek rá, mint elérhetetlen dámára, most már inkább az izgalmas nő kategóriájába sorolnám, és ez nagyon jó. A görcsös koncentrálás megszűnt, a kellemes izgalom persze még mindig ott lábatlankodik szívem mélyén minden mondatnál. Egyszer úgy érzem, mintha én lennék a taknyos kisfiú mellette, máskor pedig az érett férfi, aki tényleg képes lenne kihozni a maximumot a kapcsolatunkból. Nem tudom, hogy most ő rángat dróton engem, vagy én őt? Vagy egymást?
Ez már egy kicsit sok volt, ezért megszakítottam ezt a gondolatmenetet, és visszatértem az aktuális problémámra. Rányomtam a hívás gombra, és a fülemhez emeltem csodálatos készülékem, ami Demi-nek hála szárazon megúszta a tegnap esti szerencsétlenségem.
- Szia, mondjad! – úgy beszélt, mintha egy kollégája lennék.
- Én is örülök neked. Figyelj, a szobatársamat nagyon gyorsan tüntesd el, helyezd át, vagy égesd el!
- Miért tenném? – hallottam, ahogy leteszi a kezében szorongatott műszert az asztalra.
- Mert egy homokos, aki éjjelente zaklatni akar!
- Paranoiás vagy? – hogy feltételezhet ilyet?
- Tapasztalat…
- Értem… Akkor át kéne helyezni egy lányszobába, igaz?
- Ha nem akarsz senkinek se rosszat – értettem vele egyet.
- Az a probléma, hogy a házak tele vannak. Ha el tudod intézni a cserét, akkor áldásom adom…
- Akkor egy lányt kellene meggyőznöm? – tisztáztam.
- Pontosan.
- Oké, meglesz. Szia, köszi.
- Sok sikert, szia.
Ennél jobb hírt még életemben nem hallottam. Hirtelen rám tört a mosolygás, az istenáldotta jókedv. Szemem előtt lebegett a kép, hogy a szobatársam Demi, és este… Hú, na, ilyenekre nem szabad gondolnom, mert megárt. Én lennék az egyetlen fiú a táborban, akinek csaj a szobatársa, és még milyen csaj. Ez tökéletes! Ennél klasszabb tábort még nem hordott a világ a hátán. Már csak Demi-t kell meggyőznöm…
Elraktam a telefonomat és büszke léptekkel indultam el az első órám színhelye felé. Mindenféleképpen a fizika órára megyek, mert nincs kedvem lelki kurkászáshoz. Az én lelkemet nem kell pátyolgatni, kibír az mindent: vihart, tornádót, ónos esőt. Próbáltam lefele görbíteni számat, de az csakhamar felvette a vidámság vigyorát újra és újra. A farzsebemből előkaptam a napszemüvegemet, hogy legalább a szemem csillogását eltakarjam, nem örülnék, ha tökfejnek néznének, aki magában röhög, meg ilyenek.
A legutolsó padot stoppoltam le magamnak, és az illemmel nem törődve a szemüveget magamon hagytam. Így üldögéltem magamban, elképzelve száz és száz helyzetet állva, ülve, ágyban… Az őrület peremén dülöngéltem, amikor megpillantottam Demi-t az ajtóba. A tegnap nála felejtett bőrdzsekimet szorongatta, és kikerekedett éber szemekkel keresett valakit a kamasz fiúkból álló tömegben. A ruhadarabból ítélve engem keres, ezért levettem a szemüvegem és intettem neki, ezzel felhívva kóválygó figyelmét magamra. Ő hirtelen észrevett, és nyugodt mosolyával újra előidézte bennem a szorongást eredményező görcsöm. Nyeltem egy nagyot, hogy lenyomjam torkomban a kellemetlen gombócot, s az időlegesen meg is szűnt.
A nímandok kórusban fütyültek, és szólogattak be a barátnőmnek, aki ezt a helyzetet profi módjára kezelte. Váratlanul megállt – felém jövet – a parasztokra nézett és lekicsinyítő stílusban jegyezte meg:
- Fiúk, ne erőlködjetek, nem miattatok jöttem! – büszkeség robbant bennem, megjött az önbizalmam, és pár megnyúlt lépéssel odamentem hozzá. A félmosolyom olyan elevenen égett arcomon, mint tegnap este, sőt, egész éjjel. Ezt az érzést még Jo perverzitása sem tudta elvenni.
- Szia. Ugye nem csak azért jöttél, hogy visszaadd a kabátomat? – elkeserítőnek találtam az igenleges válasz lehetőségét is. Demi nem olyan, ugye nem!
- Nem. Meg is akartam köszönni. – a válasz hervasztó volt…
- Tudod jól, hogy egy köszönöm nem elég. Ezt meg kell hálálni! – erőszakosan mondtam ki azt, ami az ő szívén pihent, és az enyémet szorította.
Átnyújtotta a kabátot, és némán kitalálta vágyaim. Aranyos csókot nyomott az arcomra, ami elég volt ahhoz, hogy egy pillanat alatt megfordítsa a világot. A srácok lealázott arca kimondottan tetszett nekem. Mindenki jól tudta, hogy ennél a csajnál csak ÉN lehetek esélyes, ezért hagyták az értelmetlen próbálkozásokat, és visszanyelték álmodozásaikat.
- Leülsz mellém? – kínáltam meg egy hellyel a padomban.
- Ki más mellé ülnék?! – a kérdés jogos volt, mellettem a helye.
- És sikerült álmatlan éjszakát okoznom a randinkkal?- ezzel helyettesítettem az egyszerű: hogy aludtál sablonkérdést. Találó, macsó… pont mint én.
- Egész jól aludtam. Semmi rémálom, ahol üldöznél. – tetszett, hogy nem lehet ennyivel zavarba hozni, ez azt jelenti, hogy más helyzeteket is könnyedén fog kezelni… Például azt, amitől retteg, amitől minden lány retteg: a korai indítást.
- Ha nem üldöztelek, akkor mit csináltam veled? Ja, megvan… mondjuk egyértelmű. Te kis perverz. – megragadtam a mondat lényegtelen, ám kiforgatható részét.
- Mindig rám irányítod a te vágyaidat. Jó módszer.
- Ugye? Vannak egyéb jó módszereim, érdekelnek?
Utána döbbentem rá, hogy bejött a tanár. A tábla már tele volt firkálva barátságtalan és bonyolult képletekkel. Meg sem kíséreltem még az elolvasásukat sem, csak az idő pocsékolására lenne jó.
- Túl sokan éltek már vele, nem? – talált, süllyedt - Vagy még mindig fut a lemezed?
- Rohan, kedvesem. Figyi, most elárulok neked egy nagy igazságot: a nők soha nem hagyják ki a legjobb lehetőségeket, emlékeket gyűjtenek, hogy legyen mit visszasírni. – akkora baromság volt, hogy még én is nevetségesnek tartottam, de már füllentettem ennél nagyobb marhaságot is.
- Akkor nekem most távoznom kéne, hogy megtaláljam azt a bizonyos legjobb lehetőséget. – az ember azt hiszi, hogy végre meglépte a sakk mattot, és vége a játszmának, de e helyett olyan választ kap, ami őt veti a földhöz, de fájdalmasan. Durcásan keresgettem frappáns válasz után, nehogy én legyek az, aki alulmarad!
- Szegénykém, te szemüveges vagy, igaz? Hol hagytad az okulárédat?
- Gondolod, az segítene? – élénk érdeklődést mutatott a téma iránt, persze ezt mind a játék kedvéért. A játék, amit nem tudok megunni, ami valahogy sosem marad abba.
- Persze, hogy segítene, édesem. De szerintem pszichés okok miatt gyengült a látásod. Tudom, hogyan oldhatnánk meg. Hagyd, hogy a doktor úr intézkedjen! – kezdtem becsömölni attól, hogy csak kerülgetjük a forró kását. Hiányoltam az érintéseket, az akciót.
Demi fokozott jókedvvel honorálta mulattató megjegyzéseim csokrát. Szívből jövő nevetése engem is jobb kedvre derített, és kirángatott a sóvárgásból.
- Asszem, bírom a dokit. Mikor is rendel? – újra folytatódott a játék.
- Asszem? Látom a gondolkodásával is gond van hölgyem, sürgősen kezelésbe kell vennem! – elmém már egyből képeket festett férfiasságom merev görcsölésére. Milyen hosszú, és élvezetes lehetne az a kezelés. Nem kellene hozzá több, csak ő, meg én. Szerintem most már én szorulok rá arra a kezelésre. TŐLE. MOST, RÖGTÖN!
- Jól van. Elég már! – feladta a harcot, és megnyertem a versenyt. De mostanra ennek a jelentősége összetörpült. Annak örülnék, ha másban is megadná magát.
Milyen önző vagyok már! Matt, moderáld magad!
- Ti ott hátul, alig tudok miattatok tanítani. Fogjátok be a szátokat, vagy hagyjátok el a termet!
- Akkor én azt hiszem a második lehetőséget választom. – Mit képzel ez magáról? Kirúgatom innen a francba, ha azt hiszi ő itt az isten. Felszerelést nem hoztam, így az összepakolással nem kellett vesződnöm. Óvatosan felálltam, és betoltam a székemet. Demi felé fordultam, aki kétségbeesetten bámult rám.
- Mit művelsz? – suttogta.
- Nyugi, holnap már nem lesz itt, kérheti újra a munkanélküli segélyt… Gyere! – fennhangon mondtam, hogy mindenki előtt kellemetlen helyzetbe sodorjam azt a senkiházit.
Barátnőm becsukta üres füzetét, sebesen összepakolt, és követett engem. Próbálta tartani a tempóm, de a teremből kiérve lelassított. Visszafordultam, hogy megvárjam, de ő gyökeret vert ott. Ismeretlen tekintete összezavart, mit tettem?
- Mi a baj? – nem közeledek hozzá, amíg így néz rám, addig nem.
- Hát, ez elég durva volt, nem gondolod? – teremtett le. De ezt nem hagyom, nincsen igaza!
- Az a hülye ribanc csak legyen boldog, hogy az apám táborában kapott munkát. – utáltam, hogy egy tanár áll közénk, és gyűlöltem a gondolatot, hogy Demi megvet. Miért bántja az őt, ha én megvédem a becsületem? Volt rá okom, hogy kiboruljak! Nem azért jöttem ide, hogy fizika órákon növesszem a seggemet.
- Na, és azt nem gondolod, hogy ő ebből él meg? Hogy azért dolgozik nyáron is, hogy legyen pénze? Persze, neked erre nem kell ügyelni, ha már az apukád egy egész tábort eltart. – már szinte üvöltözött velem. A harag meggondolatlanságot szült, a meggondolatlanság pedig újra haragot. Ez a kettő generálta egymást, és én voltam az áldozat.
- Most nem rólam van szó, oké? Ez a szolga azért dolgozik itt, mert akkora lúzer, hogy még mindig nyári munkák elvállalására van kényszeredve. Ezzel nincsen baj, de akkor szépen fogja be a pofáját, és végezze a dolgát! Nem azért van itt, hogy megmérgezze a hangulatot! – kiömlött belőlem a kegyetlen igazság, ezzel megrémítettem Demi-t… talán el is hidegült tőlem.
- Oké, hagyjuk ezt a témát! Mi lenne, ha újrafűszereznénk a hangulatot? – incselkedett újra. Nem tudom, hova tűnt a mérge, melyik Isten segített meg, de hálás voltam érte.
- Az jó lenne, nálam? – invitáltam házamba.
- Jaj, ugye, szóval... te nem értettél félre? – makogott. Megint ez a félelem, hát én nem akarom megerőszakolni, komolyan paranoiás ez a csaj! Nyugi, kicsim, nem fog fájni!
- Szerintem kivételesen nem… Csak gondoltam, ha már kirúgtak minket az óráról, akkor mehetnénk hozzám. Vagy itt akarsz álldogálni? – tisztáztam a helyzetet.
- Nem, dehogy…
- Akkor mehetünk?
- Persze – kis habozás után kinyögte, én kézen fogtam és elindultunk a faházhoz. Mivel az előttünk álló táv igencsak rövid volt, ezért indokoltnak éreztem megemlíteni Jo-t. Ki tudja? Lehet, hogy még mindig ott eszi a fene, és akkor nem akarok ilyen jellegű meglepetést okozni neki.
- Amúgy, a szobatársam… Jo… Szóval, ha összetalálkoznátok, akkor ne ijedj meg! Ma fogja remélhetőleg elhagyni a házat. Este túl virgonc volt, ezért kértem, hogy helyezzék át egy lányhoz.
- Úgy érted, neki télen is melege van? – hát, inkább meggyullad. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a jég megadja magát, és inkább megolvad, aztán cseppfolyós állapotban siratja meg a srác szerencsétlen sorsát.
- Pontosan, úgy.
- Jaj, te szegény. Ne már, komolyan rád indult? – gyorsan leszűrte a mondandóm lényegét.
- Az nem kifejezés… De kérlek, ne beszéljünk erről! – megint előjött a tegnap este. Újra megragadott az undor gyomorforgató keze. Az émelygés szerencsére nem látogatott meg.
- Igen... őő... bocsi.
- Semmi baj.
Kellett pár perc, míg visszanyertem nyugodt állapotomat, és újra Demi szemébe tudtam nézni a történtek után. Először, és remélem utoljára veszekedtünk ilyen hevesen. Én nem akartam megbántani a véleményemmel, és ha tehetném, visszalapoznék a történetünkben, és kiradíroznám azokat a sorokat, de erre természetesen nincsen lehetőségem. Megbántam, hogy önfejűen védtem a makacs érveim, amik megbántották őt. Most először érzem a bűntudat karmait a húsomban, először mondom azt, hogy hülye voltam, nem kellett volna. Ez a lány a szó szoros értelmében megbolondít engem. Én nem hittem volna, hogy létezik ilyen érzés. Akkor ezt próbálják a költők papírra vetni, a színészek pedig előadni? Hát mindez hiteltelen, már látom. Nem vádolom őket, mert tényleg leírhatatlan…
Pár perc néma csönd… Ez kellett nekünk, mind a kettőnknek. Ez alatt odaértünk, és én udvariasan előre engedtem, amit ő megköszönt. Beengedtem a házba, és csak akkor szembesültem a katasztrófával: Jo otthon van, még mindig!
- Ez meg ki? – szúrt elsőként Jo.
- Demi, Matt barátnője… - csodálatom százszorosára nőtt. Ő most engem véd, miattam tesz valamit. Megható volt, ezért melegen elmosolyodtam, és megfogtam a kezét. Ez nem a szerepem része, ez a hála.
- Aha, és ezt én higgyem is el? Akkor miért nem beszélt rólad? – mi köze neki az én magánéletemhez, most komolyan!? A felkorbácsolt érzelmeim egy meggondolatlan, hedonista mozdulathoz vezettek: megragadtam Demi csuklóját, és a falhoz nyomtam. A másik kezem a derekát szorította, belőle nyert erőt. A pulzusa egyből megugrott, ő is izgalmasnak találta a dolgot. Engedély nélkül csókoltam meg. Beleharaptam a tiltott gyümölcsbe, nem gondolva arra, hogy ezzel szétzúzhatom a kapcsolatunkat. De én akkor is élveztem… Ahogyan az ajkai a számhoz értek, mintha olajjal kenegetnének az istenek. Az, hogy belement a játékba, és hagyta magát, egy újabb jele volt annak, hogy komolyan vesz engem, és a kapcsolatunkat. És most éreztem azt, végre: hogy egy nő áll felettem. Szerelemből csókoltam meg, nem bizonyításból. Éreztem, ahogy a vágyai indaszerűen kebeleznek be engem. A kezével a tarkómat szorongatta. Ahogy a csuklóját a nyakamhoz érintette, éreztem ütőerének robbanásszerű lüktetéseit. Élénk volt, és lenyűgözően intenzív. Leképezte a benne tomboló őrültséget, és ösztönzést nyújtott számomra, a saját érzelmeim kimutatására. A kezem hosszú hajába kuszálódva tartotta fejét közel, el nem engedtem, nem ment volna!
De az ajtó csattanása volt a záróakkordja ennek a dalnak. Megszakadt a testi kapcsolat. Indulatosan tépte ki magát karjaim közül. Sírógörcs nyúzott, már előre éreztem a villámokat, és a pengeéles szavakat, amik hagynak elvérezni. Lelkem páncélba burkoltam, és gyászoltam az elhalt pillanatot, a legszebb élményem.
- Te mit képzelsz magadról? – szinte felfoghatatlan volt, ahogy egy másodperc képes ekkora gátat szabni közénk. Kiváló játszótársból ellenséges nő lett. Egy nő, akit ki kell engesztelnem.
- Bocsánat, elvesztettem a sulykot. Ne haragudj! – a megbánás gondolata sem jelentkezett elmémben. Az érzékeim kielégítésének öröme elnyomta a józan ész uralmát. Senki sem kérheti, hogy bánattal gondoljak vissza csókunkra! Az a szerelem meghazudtolása volna.
- Ezzel akartad bizonyítani? – kiborult. Csak most fogta fel mekkora sebet ejtettem büszkeségén.
- Igen, ezzel akartam bizonyítani. – sikerült bebizonyítanom magamnak, hogy egy tuskó vagyok…
- Hát akkor sikerült. – ismét félreértett engem. Tudom, hogy minden az én hibám, mert félmondatokból várom, hogy kiismerjen, ez így nem járja! Itt az ideje, hogy kitálaljak!
Sértődötten indult el az ajtó felé, de én erőszakosan visszahúztam, s ő tehetetlenül borult vissza, majdnem a karjaimba. Én elálltam az útjából, és beálltam a számomra poklot jelentő ajtó elé, elvágva előtte a kiutat.
- Ne, ne, ne! Félreértettél! Igen, bizonyítottam. Megint bebizonyítottam, hogy mekkora barom vagyok. Most biztosan azt gondolod, hogy csak egy kaland vagy számomra, egy újabb hal a hálómban, de hidd el, könyörgöm, hidd el, hogy még nem találkoztam hozzád foghatóval. Én azt hittem ilyen lány csak az álmaimban létezik… - a költői túlzás belefért – És most itt állsz előttem, teljes valódban, én pedig… csak ámulok – képzelgek – és nem bírok magammal, mert nem megy! Ha ezt nem tudod elviselni, akkor tessék: itt a kilincs, de számolj azzal, hogy ez a lépésed milyen nyomokat fog tiporni egy számodra jelentéktelen fiúnak a lelkivilágába. Szimpla empátia…
Lehetőséget adott a megbeszélésre, lelki egyensúlyát sikerült felrúgnom a monológommal. Az ágyra roskadt, megadta magát a vállára pakolt súly nyomásának hatására. Túlterheltem? Már megint rosszat tettem?
- Pofozz meg! – leguggoltam mellé és vártam méltó büntetésem. Behunytam szemem, és átadtam magam a rettegésnek. Életem első pofonját, szeretném, ha egy olyan személytől kapnám – kiérdemelten – akit szeretek és megteheti.
Ütés helyett puha kezei közé vette arcom és közelebb húzta könnyben rejtőző szemeihez. A tapintása olyan nyugtató volt, mint még soha, senkié. Nem zavart az idegen bőr, s az idegen illat. Minden mámorító volt, amit hozzá kötöttem.
Az ablak irányából beszökő fény megcsillant a könnyfüggönyön. Minden porcikám a csókjára szomjazott, olyan gyönyörű volt, olyan kívánatos.
- Amíg az ajtó mögött vagyunk, soha nem lépek ki rajta. – sikerét jelezte a szememben éktelenkedő vízcsepp. A szájára irányítottam pajkos tekintetem és farkaséhesen vetettem rá magam. Az ágyon fetrengtünk, a kezünk összekulcsolva tépte az ágyneműt. Úgy szerelmeskedtünk, mintha már évek óta járnánk. Átugrottunk pár esztendőt, belekóstoltunk a jövőnkbe… A pillanat heve magával ragadott, de meg kellett tartanom az etika merev szabályait, ami kifejezésre juttatta tiszteletem iránta. Érte tettem.
- Bocsánat. A francba már, hogy ezt ennyiszer el kell mondanom! Egy balfék vagyok. – összeesett az önbizalmam kártyavára. Szanaszét repültek a kártyák, elvesztettem a hitem, üresnek, és nyomottnak éreztem magam.
- Csináljuk úgy, hogy többet ne kelljen!
- Hogyan csináljuk? – érdekeltek az új játékszabályok. Az új játék, ami már felnőtt felfogásra van szabva. Kicsit messzebb ültem, elhagyva a privát szféráját, meghagyva szabadságát.
- Nem tudom – tanácstalan volt ő is, pont mint én.
- Hát akkor térjünk rá a lényegre: Jo-t ma kilakoltatják innen, akkor… ha… én szerzek magamnak egy lány lakótársat. Ha jót akarsz a fiúknak, akkor elvállalod – hadartam. Félretettem kapcsolatunk kételyeit, és konkrétabb témába vágtam bele.
- Én nem a többi férfinak akarnék kedvezni.
- Akkor ideköltözöl? – önkéntelen megfogtam a kezét.
- Na jó, feláldozom magam. – ezt a stílust már kinőttük, vagy nem?
- Én is – eljátszottam az érdektelen szeretőt. Lehet, hogy ez az első lépése a „visszafogás” akciónknak.
- És akkor mikor költözzek át?
- Mondjuk most, minél előbb, annál jobb. – felállt az ágyról és megigazította öltözetét. Az izgalmas kihívás komolyra festette arcát. Csak most tűnt fel, hogy egy érett nővel állok szemben. Próbáltam én is megkomolyodni, és végre úriember lenni.
- Hát akkor ötre gyere! – kinyitottam előtte az ajtót.
- Ja, az ágyat addig oldd meg! – mutatott vissza.
- Oldjam meg? Rózsaszirmok? Vagy mire gondolsz?
- Ja, a tiedre rakhatsz majd… - jó terelés.
- Mivel közös, így a tied bánja.
- Úgy értettem szereld szét – magyarázta.
- Hát, sajnos ez nem megoldható. Tudod ez franciaágy. – világítottam rá egyből a lényegre.
- Akkor… szobát is cserélhetnénk, ahol… van két ágy. – dadogta.
- Most kilakoltatnád a szobatársad?
- Ő aludhatna Jo-val, mert az úgyis mindegy. Hiszen két lány…
- Igen, nekik mindegy, én ellenben ragaszkodom hozzá. Most nézd meg, milyen barátságos ez a szoba! – vágtam szavába.
- Szóval az a lényeg, hogy én aludjak veled.
- Nem teljesen. Inkább én veled. – vigyázom kell az álmára, ha már sajátom nem látogat.
- Oké, akkor megyek csomagolni – adta fel ismét a harcot, az én javamra.
- Ez az – suttogtam magamban diadalittasan.
- A legközelebbi viszont látásra – köszöntem el lefényképezve őt agyammal. Erre a képre szükségem lesz az elkövetkezendő pár órában.
- Oké, akkor hamarosan találkozunk, szia – ölelés és csók nélkül búcsúztunk, mint két barát, és leendő szobatárs.
Az érzelmi csapongásoktól eltekintve megnyertem a csatát. Sok korlátok elfogadása árán, de nyert ügyem van, és most ez a lényeg. A korlátok lebontására még van időm, de még mennyi... Szerencse, hogy a tábor ilyen hosszú – mi lenne velem az ellenkező esetben? Ebbe belegondolni is kellemetlen, ezért a filozofálást a lépcső aljában hagytam, és a ház rendberakására koncentráltam a következő 2 órában. Otthon ilyesmit nem kell csinálnom, ha másra nem, erre ott van Kate, és elintézi helyettünk. Három férfi egy házban, ez nem hangzik olyan rosszul, mint amilyen valójában. De ha a sorhoz hozzácsapjuk a temérdek pénz szót, már sokkal jobban cseng, és tényleg jobb. Apánk lóvéján könnyen meresztjük a seggünket, ami nyilvánvalóvá teszi: elkényeztetett nagyfiúk vagyunk, akik nem táborszobák takarítására képzettek. Utáltam azt a két órát, de Demi-ért megtettem. Ez hozzátartozik a határok lebontásához, így már mindjárt fényesebb a helyzet.
A végeredmény egy tisztaságtól csillogó szoba, ami tárt karokkal várja a nőt, és a szerelem befogadását. Sok minden fog még ezen falak rejtekén lejátszódni. Rengeteg meggondolatlan döntés, kontrollálatlan mozdulat. Az biztos, hogy kiteszek egy: Józan eszet behozni tilos! – táblát. Biztosan értené a célzást. Azt akarom, hogy ez a ház más legyen, mint a többi. Ez legyen a helyi őrültek háza!
Őrültség kell nekem, egy kötelességek nélküli nyár… A kiszemeltem ma sétál be a megbánás barlangjába, s még nem tudja mire vállalkozott, de egy valami biztos: ki fogom elégíteni (a vágyait), veszteni ezzel semmiféleképpen sem fog.
A takarítás után unaloműzés gyanánt kitaláltam egy hasznos, mégis élvezetes programot magamnak: kimegyek gitározni a szabadba. Elbújok a világ, a DNS, és a leheletek melege elől. Mr. Hőmérő szabadságra megy – Demi szavaival élve. Még soha nem gondoltam így magamra, de találó név. És akkor a leghasznosabb ez a természetfeletti tulajdonság, amikor a szerelemlázát akarja rejtegetni előlem a kétségbeesett páciens, de természetesen ez a próbálkozása sikertelennek bizonyul. Ha nem lennék hedonista, még meg is sajnálnám, de hát…
Gyorsan megtaláltam a számomra tökéletes helyet, kiszökésünk helyét. Ott leültem a farönkre, és gyakoroltam a már rég kigyakorlott akkordok sorozatát. Az elbűvölő hangzás magával ragadott, az agyam és lelkem kínjait, s örömeit egyaránt eldobozoltam és elraktam az agyam egy olyan polcára, ami ebben a pillanatban elérhetetlen volt. Kinyitni képtelen lettem volna… Kusza gondolatok nem somfordáltak elmémbe, egyszerűen átadtam magam a csodának – a zenének. Pár taktus lejátszása után énekemmel kísértem gitárom fenséges játékát. A lábammal adtam az ütemet. Minden porcikám érezte a ritmust, stúdióba való volt az előadásom. Egy mikrofont igazán megérdemelhetne, csak egy lehetőséget!
Hiszen ez a lehetőség meg is van, csak kedves apám megakadályoz előrelátó terveim megvalósításában. Köszi, apa! Király vagy! De mi is lenne, ha most éppen egy stúdióban lopnám a napot? Semmi, begyepesedett ember lennék, aki még mindig az egyéjszakás kalandokat tartja kielégítőnek. Sajnálom azokat, akik még nem voltak igazán szerelmesek… Bár nehéz lenne eldönteni, hogy ez egy szimpla fellángolás heve, vagy maga a nagy betűs, igazi szerelem. Ezt majd az idő eldönti, én nem értekezek erről, semmi értelme. A dal végén kellett csak szembesülnöm a kellemetlenséggel, amit a „simogató” szél okozott. Könyörgöm, ez nem simogat, inkább kapar, tép – de egy biztos, örömöt, azt nem okoz! Demi az egyetlen, akinek kicsit durvább érintései sem bántanak. Az, hogy lényem minden molekulája rá koncentrál, tompítja – az amúgy túl éles - fájdalomérzékelést. Nem tudom, ez hogyan is megy végbe mennem, de csodás, hogy képes kikapcsolni az abnormális felem.
Lelkemben tett búvárkodásom egy ismerős női hang szakította meg, bár ne tette volna…
- Matt, te vagy az?
- Regina! – érdeklődést színleltem, egy hatalmas mosollyal maszkomon.
- Rose – az arcára fagyott a kezdeti öröm, és csodálkozásba csapott át.
- Rose! – ugyanazzal a lelkesedéssel ismételtem meg az EREDETI nevét. – Miért, mit mondtam?
- Regina-t… - magyarázta együgyűen.
- Ki az a Regina? – játszottam el üres fejével.
- Nem tudom – értetlenkedett.
- És jó csaj? – folytattam. Tetszett a naiv, nevetséges lány szerencsétlensége.
- Mi, elvesztettem a fonalat, de még a legelején. Inkább kezdjük elölről! –én bólintottam – Szóval… szia Matt! – intett a kezével.
- Regina! – nevettem
- Oké, most már szívatsz… - ez most esett le neki? Jézusom, ez egy szívós IQ Fighter…
- Igaz, bocsi… Szóval Rose, rég találkoztunk.
- Igen, tavaly nem jöttem el, de ahogy látom feltűnt.
- Persze – visszaemlékeztem arra a fekete hajú csajra, aki helyettesítette őt, na meg az a vörös. Szép nyár, jó emlékek…
- Szóval hiányoztam. Tudod, én még mindig örömmel gondolok vissza a közös emlékeinkre – tekergette szőke göndör haját. Túl tartalmas emlékeket azért nem gyártottunk, de az ő kis agyát az is túlterhelte…
- Egyszer mindennek vége – álltam elő egy örök igazsággal.
- Igen, de a folytatás az, nincsen kizárva… - ennyire nem lehet hideg az ágya egy ilyen csajnak. Komolyan nem találta még meg azt a flótást, aki felmelegíti neki? Szánalmas volt, ez egyértelmű.
- Kizárva végül is nincsen, csak annyira messze áll a lehetségestől, hogy távcső nélkül már látni se lehet. És mivel nekem nincsen sasszemem, hogy észrevegyem, azt hiszem, nincs értelme erőltetni. – felálltam és elindultam a házam felé.
De ő hirtelen a pólómba kapaszkodott, és visszahúzott.
- Matt Parker! – tudja a nevem? Ilyen memóriát! Hát büszke lehet magára, hogy tudja jegyezni az igencsak népszerű emberek nevét – Ne beszélj így a kapcsolatunkról!
- Miért, nem értetted? Leegyszerűsítsem neked?
- Hogy beszélsz?
- Hát, az anyanyelvemen… - ébresztettem rá.
- Megváltoztál – ábrándult ki belőlem.
- Igen… Komolyabb vagyok, idősebb, és helyesebb. Édesem, ez a szekér már nem vesz fel ilyeneket. – mutattam rá - Sajnálom.
Kitéptem magam szorító markából, és egy elégedett fél mosollyal hagytam ott Rose-t a szexi szőke lányt, aki két éve még tökéletes esti partnerem volt. Kicsit önző, amit művelek… Megfosztom szegényt a társaságomtól, szörnyű lehet. Igaz, én nem tudom milyen érzés, de nem is érdekel.
Ledobtam magamról a hangszert és sietve kapkodtam lábaim Demi háza felé. Körülbelül pont annyi másodperc választott el a megbeszélt öt órától, mint amennyi lépést még meg kell tennem a házáig. Pontos vagyok, mint mindig – amikor vele találkozok. Ezt a jó szokásomat meg is tartom, azt hiszem.
A táv felfalása után lábujjhegyre állva kukkantottam be az ajtón…
Következő ajánlott:
Demi: 5. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése