Mi a fene ez az elviselhetetlen nyomás a fejemben? Olyan súllyal szorított az ágyhoz – igen, azt hiszem, ágyban feküdtem -, hogy már kezdtem azt érezni, mintha kalapáccsal vernének egyre lejjebb és lejjebb. Lassú ébredezésem kiváltó oka azonban inkább egy felfelé törő, gyötrelmes zsibbadás, mind a tagjaimban, mind a fejemben, az egész testemben. Szervezetemet átjárta valamilyen ismeretlen kór, ami gátat szabott bármilyen mozgás előtt. Úgy éreztem magam, mintha odakötöttek volna az ágyhoz és képtelen voltam szabadulni a szorításból. A zsibbasztó fájás ugyanúgy ketrecbe zárta a gondolatok beindításához szükséges részt az agyamban, így csakis a kínra tudtam koncentrálni. Erőm nem volt kinyitni a szemem, de azt hiszem jobb is. Szemeimet legalább nem éri semmi ártalom. Még.
Annyit tudtam, hogy a további pihenés vagy a visszaalvás lehetősége mind halálra van ítélve, így inkább próbáltam a „természetes” érzékeimmel felfogni valamilyen jelet a környezetemből. Ez elég bonyolult feladatnak ígérkezett, hiszen minden helyzetben szuperlátásomat használom a részletek felderítése érdekében. Nos, míg szemhéjam teljesen takarja íriszemet, ez az opció teljesen lehetetlennek mondható.
Semmi különös szag, ami bántaná az orrom. Ennek igazán örültem, mert a levegő, amit próbáltam jó mélyen, lassan magamba szívni, megakadályozta, hogy oda, ahol éppen vagyok, kidobjam a taccsot. Kavargott a gyomrom, szerintem ott még mindig buli volt és mindenki nagy beleéléssel táncolt. Nos, jelenlegi állapotomat érzékelve, a tábor alkoholkészlete nem szenvedett semmiféle fajtában hiányt. A tábor Matt apukájáé… Tényleg, Matt-tel mi a helyzet? Ő is kiütött állapotban fekszik mellettem vagy valahol máshol? Halk motoszkálást hallottam, szóval itt van velem a szobában. Átfordultam a másik oldalamra, így közelebb kerültem a nesz forrásához. A gyomrom is követte ezt az elhamarkodott cselekvést. Na, azt hiszem, egy ideig nem fogok ilyen mélyen a pohár aljára nézni, az egyszer már biztos!
Apró kopogások keltették fel újra a figyelmem a körülöttem zajló eseményekre. Hallottam, hogy Matt feláll és gyors léptekkel az ajtóhoz siet, majd tárul az ajtó és csukódik. Muszáj rendbe szednem magam valahogy és most itt az idő, hogy ne szembesüljön a még általam sem ismert, valószínűleg visszataszító megjelenésemmel. Kisebb fészkelődő mozdulattal sikerült felülnöm az ágyba, s lassan kinyitni a szemem. Hunyorogtam egy ideig, míg szemeim megszokták az élesebbnél élesebb színeket, tárgyakat és persze a fényt. Kiszabadultam a takaróból, óvatosan felálltam és végignéztem magamon. Szolidan egy melltartót és egy bugyit viseltem, nem vittem túlzásba. Beugrott, hogy tegnap este elmentünk a nyitó bulira, de a kép tisztán él bennem, hogy ruha azért volt rajtam. Az sem volt távol tőlem, összegyűrve a földön hevert a latexnadrágommal együtt. Körülnéztem a szobában: a padlón volt még egy takaró és egy kifordított férfiing. A fejemet fogtam és próbáltam nem az egyértelmű jelekre koncentrálni, de ez képtelenség volt. Hiányos „öltözet”, lehajigált ágynemű és ruhadarabok, na meg a sok pia, ami feloldott minden egyes kontrolláló agysejtet és áttört néhány gátat. Azért remélem, nem az összeset.
Bizonytalan lépéseket tettem a fürdő felé. Muszáj találnom egy gyógyszert, teljesen ki kell józanodnom. A fiókomban keresgéltem megmentőm után. Fájdalomcsillapító kapszula! Az kell nekem, ami kiveri a fejemből ezt az elviselhetetlen fájást. Megtalálásakor bő vízzel nyeltem le. Ez a hajolgatás nem tesz jót a bennem lévő dolgoknak, mert nagyon kikívánkoznak. Gyorsan megmostam az arcom, és amikor felegyenesedtem, a tükörből egy ismeretlen alak köszönt vissza rám. Szemeit ellepte a szétkenődő fekete smink, melyek sekély gödrökben találtak helyet maguknak. Káprázatosan nézek ki, komolyan, egy farsangi bálban simán győznék és mindenki gratulálna, milyen jól összedobtam a zombi jelmezem. Nyugi, nyugi! Mindjárt jobb lesz! – bíztattam magam. Kinyitottam a fürdőszoba keskeny ablakát, hátha az oxigén is segítségemre lesz. Háttal a falnak dőltem és lehunytam szemeimet, nem volt szükségem még a kínzó sugarakra is. Gondolataimban a tegnap esti buli foszlányai próbáltak előre furakodni, elterelve figyelmem a fájdalomról. Tudom, hogy nagyon el akartam menni, nem akartam még egy feszült estét itthon, kettesben vele. Lehetséges, hogy menekültem az elől, hogy megakadályozzam a vágyai megnyilvánulását? Vagy a sajátjaimat nem akartam felfedni? Megállás nélkül hajtottam le azt a szörnyű folyadékot, mely még most is hűen marta a torkom. Pedig tisztában vagyok vele, hogy nem gyakori szokásom az ivás, főleg nem hagyomány a részeg állapot elérése, de csak belevetettem magam és már csak azért is ittam, ittam! De miért is? Félek bevallani magamnak, de a felelőtlenségem szülte öntudatlan állapotra hagyatkoztam, hagy cselekedjen önállóan. Tegyen, amit csak akar! Így már egészen elképzelhető a dolog, hogy mi… hogy kihasználja a helyzetet. Nem! Az nem lehet! Bíznom kell benne! Vagy mégsem kéne?
Örömmel észleltem, hogy a túlsúlyos gondolatok elnyomták a fájdalmat, így valamivel jobban lettem.
Meg kell találnom és beszélnünk kell! Igen furcsa ez a helyzet, de jól kell kezelnem. Elég ramatyul nézek ki és a környezetem sem a legelőnyösebb énjét ölti, de nem hagyatkozhatok az elképzelésekre, hogy mi történhetett. Az nem egyezik azzal, hogy mi a valóság. Azt hiszem, jobb állapotom idézte elő bennem ezt az optimista képet, melyet oly naivan festegetek magam előtt. Remélem, nem hamis és legalább az alap vázlat az megállja a helyét. Gyorsan kitártam szekrényem ajtaját és felkaptam a legelső pólót és rövidnadrágot, ami a kezem ügyébe akadt. Minél előbb akartam látni Matt-et, így ügyet sem vetettem a földön a gyűrött holmikra. Nem tudom, ő mit gondolhat most rólam és, hogy én mit fogok gondolni az igazságról.
Gyors léptekkel az ajtóhoz értem és épp hogy akkora résre nyitottam az ajtót, hogy a fejemet ki tudjam dugni rajta. Hirtelen megcsapott a friss levegő, na meg egy fiú lelkes hangja:
- Demi! Szia! Izgalmas volt az este? – nagyokat pislogva konstatáltam a már ismerős fiút, aki velem szemben állt és szégyentelenül végigmért. – Matt feje kimondottan kielégült. – vigyorgott az előtte álló srácra. Matt gyorsan hátranézett és tekintetünk találkozott. Haboztam egy ideig, vele együtt, aki csak bámult, nem szólt semmit. Kissé zavart volt a pillantása, amitől görcs rándult a gyomromban. Nem is tudom, milyen reakcióra vártam, de ez eddig nem túl bíztató. Jobbnak láttam visszatérni arra a helyre, mely számomra biztosabb volt. Abba a galériába, melybe tökéletesen beleillik az én festményem. Nincs rajta semmi érdekes, csak egy bulizós lány és egy fiú. A fiú támogatja a kissé ittas lányt és a következő vászon már a mai nap eseményeinek megörökítésére szolgál.
Hallottam, amint éles hangot adva nyílik az ajtó, pár lépés, majd újra zárt ajtók vesznek körül, ezúttal Matt társaságában.
- Jó reggelt! – reméljük, az lesz. – Ugye, nem sértődtél meg azon, amit Daniel mondott? – minden erőmet összegyűjtve fordultam felé. Az ő arca már valamivel nyugodtabb, semmi ránc vagy gyűrődés. Tökéletes, mint mindig. Miért örülök most ennyire neki? Kissé kínos is ez a találkozás, de valahogy mégis jó látni őt. Talán mert a tegnap este elfeledtetett velem több órát, így olyan, mintha csak az előző nap egyik felében láttam volna utoljára. Ez a mennyiség nem kielégítő, ha az ember a nap majdnem teljes 24 óráját Vele tölti el, és ha már ehhez túlságosan is hozzászokott. Kissé megráztam fejem, tiszta utat engedve a jelenlegi helyzet tisztázása elé.
- Kérdés, hogy van-e igazságalapja… - sikerült megszólalnom, terelve a témát pontosan a lényeg felé. Bár, kissé bizonytalanul hangzott, de ha tényleg más vagyok a számára, akkor őszinte lesz így is úgy is. Reakciója egy kissé meglepett, hiszen mondatom végén felkacagott. Nem gúnyosan, tényleg viccesnek találta a dolgot. Válaszra váró szemekkel figyeltem, várva a nemleges választ…
- Demi, nem… nincs alapja. - …, ami meg is érkezett. Fellélegeztem a kapott választól, egyből elhittem neki. Az ő szájából akartam hallani a remélhetőleg teljes igazságot. Kellett ez a pecsét, amivel gyorsan fiókba zárhatom ezt az újra nem olvasandó novellát.
- Hú, hát ez megnyugtató. – felvettem a földön heverő takarót és hajtogatni kezdtem az ágyon, mikor feleszméltem, hogy milyen furán hangozhatott ez a mondat. - Mármint nem ellened szólva… hanem, hogy én nem tettem… semmi… olyat…- felkaptam a fejem és heves magyarázkodásba kezdtem. Habogtam össze-vissza, kimutatva a megkönnyebbülésem, amit nem láttam teljesen jónak, ezért muszáj volt kitérnem arra, hogy nem az a megnyugtató, hogy HA csináltam volna nem Vele csináltam és ez milyen jó. Na, elég!
- Nem tettél… - komoly hangra váltott és hosszasan elmélyedt magában. Elsötétült a szeme csak bámulta a falat, majd hirtelen feleszmélt és mosolyogva pillantott rám. – Szóval a takarítás… - körbenézett maga körül, látva a ruháinkat. A ruhámat, ami nem volt rajtam reggel.
- Ja, igen persze… ne haragudj, hogy felfordulást csináltam tegnap. Ruhák, cipők szétdobálva… sztriptízeltem, vagy mi? – próbáltam lazára venni a figurát. Felnevettem, hiszen, szerintem, amiatt nézhet így ki minden. Felvettem a földről narancssárga ruhámat, a harisnyát aztán kicsivel arrébb megtaláltam a bolerómat is. Azért valljuk be, nem emlékszem semmire, még a részeg énemet sem ismerem, szóval… lehetnek kisbetűs részek, melyeket én váltottam valóra az alkohol hatására.
- Ja, dehogyis… Nincsen baj. – kirázta a koszos inget, majd elindult a fürdő felé. Ott álltam kezemben az összegyűjtött szennyessel. Áhhh, szóval nem haragszik, hogy előtte vetkőztem. Ez igazán kedves, máris megnyugodtam.
- Őő, Matt… - indultam utána, - figyelj, köszönöm, hogy vigyáztál rám és nem hagytál egyedül… - szépen elővezettem a mondandóm egy kis hálálkodással, - de azért gondolom, nem kellett félteni engem olyan állapotban. – remélem, érti, mire célzok. Mindent tudni akarok! Vagy nem közölné velem szemtől szemben?
- Ha a ’nem kellett félteni téged’ azt jelenti, hogy meggondolatlan voltál, akkor teljesen igazad van. – meg sem állt csak éppen, hogy hátranézett, gúnyos mosolyt vágva. Mit jelent ez? Miért érzem azt, hogy tisztáztuk a kérdést, de még minden kerülgetjük a forró kását. A forróbbat, mert itt már nem az a lényeg, hogy mi nem történt meg, hanem, hogy mi igen.
- Oké. Kezdjük ott, hogy meggondolatlanság volt ennyit inni. – ő beért a fürdőbe és berakta a szennyesek közé az ingjét, én pedig megálltam az ajtónál. Mintha gyónnék, komolyan. Nem tudom, hogy ténylegesen van-e miért szégyenkeznem. Nem viselkedik zavartan, nem célozgat. Inkább csak természetes és előzékeny. Lehet, hogy nincs okom a nyugtalanságra?
- Így igaz! Ejnye, nagyi, máskor ne tegyél ilyet! – aranyos mosoly jelent meg arcán, melyből sugárzott a gondoskodás. Igen, valóban ő volt az, akire hagyatkozhattam az éjjel. Tudom, mármint én bízom benne. Az a kérdésem, hogy én rosszalkodtam-e még. Nem értem, miért gondolok perverz dolgokra! Ha lett volna valami durvább, akkor vagy elmondaná, vagy harapófogóval sem tudnám kihúzni belőle és eddig nem mondott semmit. Mosolyt csalt az arcomra megnyugtató hangja és azok a varázslatos szemek. Komolyan, szerintem minden por és varázscucc nélkül hipnotizálni tudna ez a fiú! Dühítő, de mégis annyira csodás vele úszkálni a kaland tengerében. Ő árvízként sodródott az életembe, ami szokásához híven nem pusztított, hanem épített. Lassan épít bennem egy magas tornyot, melynek tetejéről tisztán láthatom az érzelmek birodalmát. A darabok szépen egyesével kerülnek egymásra, egyet ő ad hozzá, egyet én. És az, hogy nem használt ki, hogy nem kezelt úgy, mint a többi lányt, ez lett az alapja mindennek. A kétségek kezdtek elillanni elmémből, leginkább az öröm kezdett eluralkodni rajtam. Tényleg fontos vagyok neki! El tud képzelni többet, többet egyetlen egy jelentéktelen éjszakánál! A hála érzete áramlott szét, nem csak az elmémben, de az egész testemben. Ki akartam fejezni a boldogságomat és ki kellett elégítenem a vágyaimat, hogy közelebb lehessek hozzá, így már nem csak szellemileg. Követve példáját gyorsan behajítottam a ruháimat a szennyes tartóba, ő pedig irányt váltva elindult a szoba felé.
- Várj… - lágyan megragadtam erős karját, melyre ő rögtön reagálva visszafordult felém. Mélyen az ő kutakodó szemeibe néztem. Már nincs nagy hangsúly a gyarapodó szívdobbanásaimon, ez már természetes az ő közelében. Nem engedtem el karját, kezemmel végigsimítottam alkarját, az izmait egészen a válláig, közben odaléptem hozzá és megöleltem. Kissé lábujjhegyre emelkedve kapaszkodtam nyakába, ahová arcomat temettem. Próbáltam nem kapkodni a levegőt, hanem mélyeket lélegezni az ő káprázatos illatából. Megnyugtató volt karjai közt lenni, melyek átkulcsolták hátamat, de mégis a szívem majd áthasította mellkasom. Ő fejemre hajtotta fejét és hajamba csókolt. Attól a ponttól apránként bizseregni kezdett az egész testem, egy kicsit bele is remegtem.
A végtelen csendet erőteljes kopogások sora szakított meg. Éreztem, hogy itt van vége a dalnak és le kell magam hámoznom róla. Lassan lefejtette rólam karjait, kiegyenesedett és végigsimítva a kezem elindult az ajtó felé.
Ezt akartam tenni, mert ezt éreztem akkor. Megölelni, érezni testének melegségét. Nem tudom, hogy bízhatok-e a múlt igazságában teljes mértékig és részletig, de a közös jövőnkbe vetett hitemben tántoríthatatlan vagyok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése